0702 - Deák Ferenc Könyvtár

Permanent URI for this community

https://bea.fszek.hu/handle/20.500.14711/66944

Browse

Now showing 1 - 20 of 50

Ács Irén, Dogossy Katalin: Azok a jó kis hatvanas évek 9637253246
(Ulpius-ház, 2005) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Azok a jó kis... Dogossy Katalin: Azok a jó kis hatvanas évek című könyvének olvasása után - Novák Péter írása - Nosztalgia, Kádár-korszak – van, akinek ezektől a kifejezésektől elhomályosul a tekintete, másoknak meg hányingere támad. Nekem nincs Kádár-korszak nosztalgiám (de hányingerem sem), bár abban nőttem fel. 1988/89-ben töltöttem a sorkatonai szolgálatomat – már csak ezért sincs. Meg a kék iskolaköpeny miatt sincs. Nincs, mert a Balatonnál minden reggel kétszer kellett boltba menni. Kilenc előtt nem lehetett sört venni, kilenc után meg kenyeret kapni. És még mindig frászt kapok a határon, pedig hol van az már… A szerző is csak annyira nosztalgikus, amennyire (majdnem) mindenki. Szívesen emlékezik vissza az iskolákban eltöltött évekre – feltéve, hogy elég régen voltak. Dogossy Katalin családja nem tartozott a rendszer kegyeltjei közé – élményei olyanok, amiket mindenki megélhetett abban a korban, főleg az, aki Újlipótvárosban volt gyerek. Nekik is ajánlom ezt a könyvet, de még inkább azoknak, akiknek a szülei voltak gyerekek a hatvanas években. Nagyon tanulságos lesz… A kötetnek csaknem a szöveggel egyenértékű részét képezik Ács Irén fotói. A szöveg is, a képek is a mindennapokról mesélnek. Ács Irén mintegy 70 ezer felvételből álló életművéből lehet szemezgetni a Magyarország Otthon című albumban. Illetve itt egy érdekes interjú vele.
Afonso Cruz: Festő a mosogató alatt 9789634930440
(Typotex, 2019) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Festő a mosogató alatt - Van hova menjen? – kérdezte Rosa. - Egy koncentrációs tábort javasoltak. - Mit szólna a mi lakásunkhoz? - Sokkal jobb lenne. A fenti párbeszéd Afonso Cruz Festő a mosogató alatt című regényéből való. Rosa nem más, mint szerzőnk nagyanyja, beszélgetőpartnere pedig Jozef Sors festő, regényünk főhőse, valódi nevén Ivan Sors, aki 1940-ben ténylegesen írónk nagyszüleinek vendégszeretetét élvezte a portugál Figueira da Fozban. - Báling Gábor könyvajánlója -
Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset 9789630791359
(Európa, 2011) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
A titokzatos stylesi eset Részlet Hercule Poirot naplójából. [Zárójelben a közreadó megjegyzései.] 1916. október 1. London [Az első bejegyzés.] Kedves angliai naplóm. Nem hittem volna, hogy Angliában nyomozni fogok! Hét honfitársammal élveztük az angol vidék nyugalmát Stylesban, amikor váratlanul összetalálkoztam Hastings barátommal. [Poirot, a belga rendőrség nagy hírű detektívje, háborús menekültként érkezett Belgiumból.] Hastings megnyerő fiatalember, de időnként az ostobaságig angol becsületes. Szerinte nagyjából minden nő szemrevaló, aki még nem múlt el ötven, és minden testrésze a helyén van, mindazonáltal meg kell hagyni, Mary Cavendish valóban „szemrevaló”. De a lényegre Hercule! Hastings régi ismerőse a Cavendish / Inglethorp családnak, és éppen náluk vendégeskedett, amikor Mrs. Inglethorpot megmérgezték. Gondolom ezért is örült olyan rendkívüli módon a találkozásunknak, mert így kihasználhatta zsenialitásomat az ügy megoldásában. Nem volt bonyolult eset, bár beismerem, az utolsó láncszem megtalálása még nekem is okozott némi nehézséget, de szinte a legelső pillanattól biztos voltam benne, hogy [olvashatatlan név] a gyilkos. Jó szokásomhoz híven módszeresen, és a háttérbe húzódva dolgoztam, és a nyilvánosság előtt minden dicsőséget átengedtem a Scotland Yardnak, szintén régi ismerősömnek Japp felügyelőnek. A felügyelő ez esetben rendkívül találó kifejezés. Felügyelni egész biztosan remekül tud, de kinyomozni valamit… Az eset végére mára, több mint két hónappal a bűntett után, megnyugtató pont került, sőt még egy tönkrement házasságot is sikerült helyreráznom. Elégedett vagyok magammal. Elfogyott az orosz cigarettám, ki kell derítenem, hol lehet hozzájutni Londonban.
Ágh István: Kidöntött fáink suttogása 9789639658400
(Nap, 2008) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Kidöntött fáink "A családi emlékezetben mára egyféle súlyúak a bajok, szinte csak arra szolgálnak, akár más famíliákban, hogy a jelent a múlttal igazolják." Ágh István Eredeti neve Nagy István, de ennek írói foglaltsága miatt első jelentkezésétől (1958) Ágh néven publikál. Írói nevét 1968-ban hivatalosan is felvette. Felsőiszkázon született 1938. március 24-én, parasztcsaládban. Édesapja Nagy Béla (1884–1969), édesanyja Vas Erzsébet (1905–1995). Két nővére volt, bátyja a költő, Nagy László (1925–1978) Általános iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd Tapolcán járt gimnáziumba (1952–1956). Budapesten az ELTE BTK magyar–könyvtár szakát végezte el (1956–1961). 1961-ben megnősült, felesége Lángh Zsuzsanna, Zsófia lányuk 1962-ben született. Öt év után elvált. 1968 óta felesége Széles Judit textilművész, Eszter lányuk 1972-ben született. 1961–1962-ben az építők szakszervezetében, majd 1969-ig a Népművelési Intézetben könyvtáros. 1968 és 1970 között a Munka című folyóirat kulturális rovatának vezetője. 1975-ben az Új Írás versrovat-vezetője. 1985 és 1990 között a Magyar Nemzet szerződéses munkatársa irodalmi publicisztikára. 1997 óta a Hitel munkatársa. A közbeeső időszakokban szellemi szabadfoglalkozású író. (DIA) - Novák Péter írása - Egy élet váza. De Ágh István önéletrajzi trilógiája ennél sokkal több: a történések, döntések, események átszűrése a lírai (alkatú) énen. Három, eredetileg önállóan megjelent, művét szerkesztette egybe ebben a kiadásban, megrajzolva így a falusi gyerekkort, a pesti, zavaros egyetemi éveket, és a fiatal felnőtt és költő útkeresését. Az első – és szerintem legjobb – rész, a Kidöntött fáink suttogása, nem csak az iszkázi gyerekkor fölidézése, hanem családtörténelem is. A 17. század végéig néz vissza ebben a krónikában, de tulajdonképpen csaknem ezer év változatlanságára lát. A történelem névtelenjeire, jobbágyokra, parasztokra, mesteremberekre. Tatárra, törökre, nótázó, de vérre menő választási harcokra, listázásokra, téeszesítésre. A visszaemlékezés tele van vendégszövegekkel. Történeti forrásokkal – egyházi iratok, évkönyvek –, egy parasztcsalád kicsi, de gondosan őrzött irattárában lelt papírokkal – periratok, feljegyzések –, családtagok naplóiból, leveleiből vett részletekkel, amik úgy sorjázzák a születéseket, esküvőket és halálokat, mint a családi biblia üres oldalán vezetett krónika. A mondtatok, a sok átvétel miatt is, hol mívesen faragottak, hol csak baltával lesorjázottak. A lassan múló, változatlan falusi élet testébe a 20. század vág mély, sosem begyógyuló sebeket – 1919, 1945, 1959 –, bátyja lábába pedig a csontvelő gyulladás, és István még a világon sincs, amikor a család elfordul a földtől. Attól a földtől, ami évszázadokon keresztül nem csak birtokuk, de identitásuk alapja is volt. Az útkeresésről, az új identitás megteremtéséről szólnak a másik két rész – Egymás mellett, Virágárok – írásai, nem feltétlenül ragaszkodva az időrendhez. Egyetem, munkahelyek, albérletek, presszók és kocsmák a színterei a sok-sok találkozásnak, költőkkel, írókkal, és persze nőkkel: feleségekkel és szeretőkkel. Az ötvenes évek közepétől a hetvenesek elejéig felvillantott epizódok egy gúzsban táncoló, színes, de belterjes világot mutatnak be. Mivel nincs külső szabadság, a szó emberei a belső kiszélesítésével próbálkoznak, sokszor az önpusztítástól sem riadva vissza. Ebben a világban kóvályog a fiatal Ágh István egy ’56-os sebesülés emlékével, a nagynevű írók barátságától és alkoholtól megrészegülve, első generációs értelmiségiként. Már nem paraszt, de a gyökerei még oda húzzák, még nem városi, de a vágyai már oda vonzzák, szerelemes és szeretett, csaló és csalatott, kívülálló és bennfentes egyszerre. Hála a Digitális Irodalmi Akadémiának a művek online is olvashatóak: Kidöntött fáink suttogása Egymás mellett Virágárok
Ajánló 9630775476
(Európa, 2004) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Hölgyeim és uraim: Hercule Poirot Agatha Christie a világ legolvasottabb krimiírója, megkockáztatom, a világ leolvasottabb írója. Olyan karaktereket teremtett, akik önálló életre keltek, és alkotójuk halála után is számtalan feldolgozásban bukkantak és bukkannak elő. Hagyjuk most az idegesítő-nagymama fazonú Ms. Marple-t, és koncentráljunk az idegesítő és öntelt Hercule Poirot-ra. - Novák Péter könyvajánlója- Természetesen Poirot nem a semmiből jött – és most nem úgy értem, hogy Belgiumból –, hanem úgy, hogy megvoltak az előzményei. A kis szürke agysejtjeit felmagasztaló belga a Sherlock Holmessal fémjelezhető detektívhagyomány folytatója. Excentrikus nyomozó, oldalán egy famulussal, és az inkább hátráltató, mint segítő Scotland Yarddal. Poirot figurája komoly hasonlóságot mutat AEW Mason Hanaud felügyelőjével, aki a francia Surete nyomozója és történetei néhány évvel megelőzték az első Poirot regény megjelenését. Még a név sem saját találmány. Marie Belloc Lowdens és Frank Howel Evans két figurájának nevéből rántotta össze Christie. A kis macskaszemű és ápolt bajszú belga azonban mindnyájuknál népszerűbb lett. Poirot 1920 és 1975 között 33 regény és 51 novella főhőse lett. Ahogy teltek az évek alkotója egyre terhesebbnek találta túlságosan gőgösre és tökéletesre sikerült teremtményét, de a közönség nyomásának nem tudott ellenállni. (Akárcsak Simenon Maigret esetében.) Ezért születtek az 50-es, 60-as években olyan Poirot regények, amik még a rajongók körében is kevésbé népszerűek. Poirot az első regényekben valóban nyomoz – nyomokat keres, következtetéseket von le, de eredményeit gyakran elhallgatja társai és olvasói elől. Később módszere némileg megváltozik, többször kigúnyolja a „kopókat”, akik csak a nyomokra koncentrálnak (kicsit fenéken billentve ezzel a Holmesi örökséget), és egyre inkább a lelki mozgatórugókra koncentrál, még inkább megnehezítve ezzel a megfejtésre vadászó olvasó dolgát. Poirot-t nem zavarja, ha buta külföldinek nézik, aki kettőig sem tud számolni, hiszen ez csak az ő malmára hajtja a vizet. Ha a helyzet megkívánja, könnyedén alkot fiktív családtagokat vagy talál ki múltbéli eseményeket, hogy az emberek bizalmába férkőzzön. Az igazság az, hogy néha pont úgy viselkedik, mint egy szélhámos. Az első regény, amiben – mint háborús menekült – színre lép, a Titokzatos styles-i eset, 1920-ban jelent meg. Az áttörést és az igazi közönségsikert az 1926-os Az Ackroyd gyilkosság hozza meg. A legsikeresebb évek az 1932 és 1942 közötti időszakra esnek. Ekkor születnek az olyan klasszikusok, mint a Gyilkosság az Orient Expresszen, Az ABC-gyikosságok, A gyilkosság Mezopotámiában és a Halál a Níluson.
Ajánló 9631537633
(Szépirodalmi, 1988) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Neked Zadar Lengyel Péter: Macskakő Mi kapcsolhatja ki ilyen nehéz időkben az embert jobban, mint egy tisztességes ponyva! Inkább a magyar kortárs irodalom egyik kiemelkedő alkotását olvasná, a legújabb kori próza egyik úttörőjét? Mi lenne, ha nem kellene választani? Igen, Lengyel Péter 1988-ban megjelent regényével két legyet üthet egy csapásra! - Báling Gábor könyvajánlója - Böngészgettem kicsit a Digitális Irodalmi Akadémia oldalait, hátha rálelek a bőséges kínálatban egy olyan teljes szövegű könyvre, amelyet jó szívvel ajánlhatnék most olvasásra. A széles választékot elnézve egyáltalán nem nevezhető véletlennek, hogy találtam ilyet, ugyanakkor én mégis annak éreztem, ráadásul a szerencsés fajtából, mivel a tavalyi olvasmányélményeim közül találtam rá egyik kedvencemre. A főleg két és még vagy ezer másik szálon futó cselekmény egyik elsődleges színtere a millenniumi ünnepségekre készülő Budapest, némiképp alulról, a nappal tisztes vendéglátók, de éjszaka bordélyokat üzemeltetők, kasszafúrók, mutatványosok, a bűnt módjával de olykor azért megszállottan üldöző pandúrok szemszögéből bemutatva. És dehogy csak Budapest, hiszen ez a Monarchiabeli világ még mai korunkhoz mérten is rendkívül globalizált! Zárától (neked Zadar, ahogy a szerző rögtön kiszól az első oldalon) Odesszáig, Párizstól Amszterdammig és Budapestig, keresztül kasul rohanunk a kontinensen mackós hőseinkkel vagy gyémántok útját követve, hol vasúton, hol hajóval a Dunán és a Fekete-tengeren. Nem csak az alvilág, a bűnüldözés is európai, a hírhedt pojáca és gyanús nézeteket terjesztő Darwin Károly unokaöccsének furcsa találmányával, az ujjnyomatvétellel segítik például egymást a rend őrei Londontól Pestig. Budapest, ez csodálatosan nyüzsgő város ebben az időben „a világ elejéhez tartozik”, villamos vasúti hálózatával, siklójával, fogaskerekűjével és villamos földalatti vasútjával. Persze nem csak pompa és csillogás jellemezte már akkor sem, hogy önző módon saját olvasóinknak kedveskedjek kicsit, álljon itt erre a könyvből egy példa: „Angyalföldön, egy Dagály utcai telepen hetvenkét család él istállókból alakított, emberi lakásra alkalmatlan földszintes házakban. Egyetlen kútra jár mindenki, mely télen befagy, s a lakosok koromlepte városi havat olvasztanak maguknak.” Mi van még mindezeken kívül, ha ez nem lenne önmagában elég? Van még egy írónk, aki valamikor a huszadik század második felében, a már bomló de létező kádári diktatúra idején írja villanyírógépével ezt a történetet és beszélget lányával rólunk, mindannyiunkról. Honnan jövünk, mik vagyunk? Van itt ősrobbanás, ősleves, ilyen és olyan ős, minden, amelynek a végén valamiért szükségszerűen ott állunk mindannyian, helyünket keresve ebben a szédítő egészben. Mit jelent egy ilyen világban például egy ekkora nemzethez tartozni? „Hányan vagyunk? Tizenötmillió: kevesebb, mint New York.” Talán valami olyasmit, mint elmerülni egy ilyen remekműben, átérezni azt a szeretetet, amellyel Lengyel Péter a századfordulós Budapestet tárja elénk és más szemmel nézni ezáltal holnaptól magunkra, az utcákra, amelyek körbevesznek minket.
Ajánló 9632702794
(Magvető, 1976) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Ez nem az élet, ez csak egy... Mészöly Miklós: Film "De ezért kár sírni, kedves, ez nem az élet, ez csak egy film." Énekelte Presser Gábor a Mozi című dalban. Szóval akkor ez csak egy film, vagy mégis az élet? - Báling Gábor könyvajánlója - Két emberi élet vége, a háttérben a történelem feloldatlan borzalmai és egy 1912-es bűnügy. Kapocs csak a budai utca és környéke, ahol együtt járunk két öreg emberrel, de igazán közel kerülni hozzájuk nincs esélyünk. Nincs beszéd, sem egymással, sem a múlttal, a régi szörnyűségekről szóló tanúságtételeket elmossák az új szörnyűségek, nem érnek célt, elakadnak, mint a fényképek a közeli réten történt 1945-ös vérengzésről. A filmforgatókönyvként (?) elénk tárt elbeszélésben az elbeszélők mindentudása és teljes érzelmi közönye adja meg az alaphangot. Talán ettől a közönytől, tárgyilagos leírástól lesz igazán tragikus a halál ábrázolása az utolsó oldalakon. Nehéz ezt a regényt elhelyezni a jól bevált ajánlanám, nem ajánlanám koordináta rendszerben. Az elbeszélői mód szinte kényszerít minket, hogy saját magunk töltsük meg jelentéssel a különböző képeket, eseményeket, helyezzük őket a regényen túlmutató kontextusba. Abban biztos vagyok, hogy emlékezetes irodalmi élményben lesz része annak, aki le tudja emelni polcról és rá tudja szánni azt az időt, nagyfokú koncentrációt, amelyet a szöveg megkövetel. Szerencsére a mű online is olvasható a Digitális Irodalmi Akadémia oldalán
Ajánló 9639471771
(Aethenaum, 2005) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Chico Buarque: Budapest Mindig is érdekelt, hogy látnak minket mások, mi a véleményük a kedvenc városomról, ezért aztán nagy kedvvel vágtam bele ebbe a brazil regénybe, ami a Budapest címet viseli. - Novák Péter könyvajánlója - Kezdetben csalódtam. Budapestről annyi derült ki, hogy hol szürke, hol sárga és kettéosztja a Duna, a magyarokról meg annyi, hogy sok pálinkát isznak és semmihez nem hasonlítható nyelvet beszélnek. Kezdetben nem találtam a szereplők motivációit sem, de aztán megleltem őket. Rájöttem, hogy rosszul kezdtem bele. Nem Budapest-regényként kell olvasni, hanem identitás-regényként, és akkor minden a helyére kerül. „José Costa vagyok, aki annyira vigyáz a hírnevére, hogy a világ minden kincséért sem lépne ki a névtelenségből.” José Costa brazil ghostwriter, aki remekül elvan újságcikkek és politikai beszédek írogatásával, amíg az egyik irodalmi négerként írt regénye miatt be nem üt a siker, amit persze nem ő arat le. Ezt már rosszul kezeli. Tévés felségének felívelő karrierje, és beteg fia is nyomasztja, ezért elmenekül előlük Budapestre. Costa brazil ghostwriterből magyar ghostköltővé, majd celebíróvá változik, és közben persze szerelmes is lesz, sőt a történet végére még egy csattanó is érkezik, de erről nem mondhatok többet... Nem találtam nyomát Chico Buarque életrajzában annak, hogy hosszabb időt töltött volna itt, valószínűleg csak egy nyelvileg kellően egzotikus helyszínt keresett, mert a nyelv végig fontos szerepet játszik a regényben. Buarque kiváltságos, értelmiségi családba született a 40-es évek közepének Brazíliájában. Apja történész-szociológus volt, anyja festő és zongoraművész. Chico megpróbálkozott az építészettel, de jobban érdekelte a zene, a politika és a foci. Eleinte inkább zenészként és politikai aktivistaként tűnt ki. Rendszeresen bírálta a katonai diktatúrát, egyszer börtönbe is zárták, és többször kellett elhagynia a hazáját, ilyenkor főleg Olaszországban élt. Az irodalmi sikert a Budapest hozta meg neki, amivel elnyerte a Premio Jabutit, egy a Man Booker Prizehoz hasonló brazil irodalmi díjat. Chico Buarque hetven fölött is aktívan zenél, sőt saját állítása szerint még focizik is. A foci a regénybe is beszivárog, pedig magáról a játékról nincs szó benne. Na de! Kocsis Ferenc költő nevén még simán átsiklottam, de Hidegkuti István íróra már felvontam a szemöldököm, és Buzanszky Zoltán kritikus eloszlatta minden kétségemet. Gondolom, már ti is rájöttetek, honnan vette a magyar szereplők neveit. Aztán jött még Bozsik sugárút, Zakariás szálloda, Grosics felügyelő, Lantos, Lorant & Budai könyvkiadó. Szóval így. A végére egész jó kis regény kerekedett belőle. "Fölerősítettem a hangot, de a bemondó magyarul beszélt, s tudvalevőleg ez a világ egyetlen nyelve, amelynek a rossz nyelvek szerint az ördög is tisztelettel adózik."
Ajánló 9789631426755
(Magvető, 2010) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Ezt ne most olvassátok... de valamikor mindenképpen! (2020. március 20.) Cormac McCarthy: Az út - Novák Péter személyes hangú könyvajánlója - Az emberi agy perverz szerkezet, hajlamos eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha a szeretteit valami katasztrófából kellene kimenteni. Különös kéjjel forgatja a földrengések, árvizek, háborúk, iskolai lövöldözések képeit, beléjük képzelve gyerekeit, feleségét, szüleit. A rohadt, aljas dög. Az út egy világégés utáni kietlen és kíméletlen világba viszi az agyunkat. Ebben a világban vándorol apa és fia. Mennek, mert nincs más választásuk, mert úton lenni az élet, megérkezni a halál. Pedig könnyebb lenne feladni, megállni, meghalni. De az apai ösztön ezt nem engedi. McCarthy szövegéből már az első oldalakon olyan szomorúság és kilátástalanság árad, hogy az ember szíve belefacsarodik, csaknem fizikai fájdalmat okoz az olvasása. A sötétben, hidegben, éhesen és szomjasan bolyongó két ember arcára hol a fásultság, hol a félelem ül ki. Ősemberi rettegéssel figyelik alkalmi menedékhelyeikről a hamuval borított tájat, az úton vonulókat. Vérkultusz hívőket és istentanukat, rablóhordákat – jobb mindenkit elkerülni. Én azon töprengek olvasás közben, szent-e még az élet, ha már semmi szentség, semmi öröm nincs benne, csak testi és lelki kín. Az apa azon töpreng, hogy képes lesz-e megölni saját fiát, ha már nem lesz más választása. A fiú azon töpreng, élnek-e még jók rajtuk kívül, vagy már mindenki más gonosz. (És az ember óhatatlanul beleképzeli saját magát és a fiát ebbe a helyzetbe!) Csakhogy ők ott vannak egymásnak, és támogatják egymást, ha megrendül a hitük, az olvasó pedig magányos. Az idő már régen nem létezik. Lassan vánszorognak dél felé, ahol talán megtalálják a jókat, a „tűz őrzőit”, az embernek megmaradt embereket – talán igen, talán nem, a keresés a fontos. Reményüknek nincs semmi reális alapja. Minden egyes nap egy újabb hazugság, amihez ragaszkodni kell, mert ha beismerik, hogy reménytelen a helyzetük, akkor mi értelme volt az éveken át tartó vándorlásnak? Pedig a tüzet, a jóságot nem is kellene keresniük, mert az a fiúban van. Ha a körülöttük lévő világ az abszolút gonosz, akkor a fiú az abszolút jó, az abszolút tisztaság. A férfi racionális döntéseket hoz, mert nem tehet mást, ő felelős a fiúért, aki megérti, miért kell meghozni ezeket a döntéseket, de nem mindig fogadja el őket. Benne még él egy egyetemes és elvont jóság képe, aminek az apa már nem tud megfelelni, holott ezt a képet nyilván ő ültette el a gyerekben. Csakhogy a férfinak túl kellett lépnie ezen, rá kellett jönnie, hogy már csak relatív jóság létezik, és az ő jóság és szentség fogalmába ettől kezdve csak kettejük élete fér bele. A gyilkosság, az öngyilkosság, a szálak elvágásának kérdésére egyeseknek magabiztos igen/nem válasza van, holott ezek a kérdések csak a pillanatnyi körülmények között megválaszolhatóak. Az út végén csak kérdéseket találunk, válaszokat nem. Borzalmas volt és gyönyörű.
Ajánló 9789632939858
(Athenaeum, 2019) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Az angolnakérdésről Patrik Svensson: Tenger a tengerben Mi a közös Arisztotelészben és Sigmund Freudban? Sok minden megfordulhat erre a kérdésre az ember fejében, de szerintem az utolsó lenne, hogy mindketten boncoltak angolnát… Megmondom nektek őszintén, amíg a kezembe nem akad ez a könyv, halvány fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán létezik az angolnakérdés. Ez az állat, ahhoz képest, hogy mennyire ismert, szinte egyáltalán nem ismert. Úgy értem, tudjuk, hogy van - akit ez izgat az kifogja; aki szereti, az megeszi - de az életmódjáról elég keveset tudunk, a szaporodása pedig kész rejtély. Olyannyira, hogy a jó öreg Arisztotelész még azt gondolta, hogy sárból születik. - Novák Péter írása - A legtöbben elfogadják azt a nézetet, hogy az összes európai és amerikai angolna Sargasso-tengerben születik, ami egy tenger a tengerben, ahogy Patrik Svensson esszéregényének címe mondja. Az angolna kis, lárvaszerű lényként indul neki az életnek, olyan akár egy pár milliméteres fűzfalevél. Ez a kis átlátszó test a Golf-áramlat segítségével több ezer kilométert tesz meg az európai partokig. Ez az út akár három évig is tarthat, és közben a kis angolna növekszik, és belép élete második szakaszába, üvegangolna lesz belőle. Ezek az átlátszó, hat-hétcentiméteres lények kezdenek el folyásiránnyal szemben felúszni a folyókon, miközben alkalmazkodnak az édes vízhez. Az út során megnőnek, megizmosodnak, bőrük besötétedik, állkapcsaik megerősödnek, és mire megtalálják azt a helyet, amit alkalmasnak találnak a letelepedésre, bronzangolnává válnak. Az angolna, olyan akár a tank, mindenen átmegy, a legsűrűbb vízi növényzet sem állja útját, és akár órákig is képes haladni a nedves fűben, míg újra vizet talál. Barátunk ebben az állapotban éli le élete nagy részét, aztán egyszer csak, valamikor tizenöt és harminc éves kora között rájön a szaporodhatnék és megindul vissza a tenger felé. Teste ismét átalakul, uszonyai megerősödnek, a színe kivilágosodik és fényesebb lesz, belép élete negyedik, és utolsó szakaszába, ezüstangolna lesz belőle. Az emésztőrendszere teljesen leáll, innen csak a tartalékai tartják életben, csak ilyenkor fejlődnek ki az ivarszervei, ismét alkalmazkodik a sós vízhez, szeme barnából kékre vált, hogy jobban lásson a mély tengerekben. Jelenlegi tudásunk szerint, ha eléri a Sargasso-tengert, szaporodik és elpusztul, de hogy ez az állat mennyire titokzatos, arra az is rávilágít, hogy senki nem látott még felnőtt angolnát a Sargasso-tengeren. Svensson könyve két szálat visz párhuzamosan, egyrészt megtudunk kb. mindent az angolnákról, amit ismeretterjesztő szinten lehet, és közben eltűnődhetünk a szerzővel a világ nagy kérdésein. (Élet, halál, vonzalom, megismerés, stb.) A másik szálon pedig egy önéletrajzi történet folyik, ami főleg szerzőnk apjára koncentrál, aki megismertette őt a rejtélyes angolnákkal és a kíváncsiság fontosságával. „Na mármost, az angolna sokat mesélhetne a kíváncsiságról – többet, mint a kíváncsiság az angolnáról.” Graham Swift: Lápvilág Jut eszembe: Graham Swift: Lápvilág (Swift kitűnő regényének főhőse sokat morfondírozik az angolnákról. Film is van belőle Jeremy Irons és Ethan Hawke szereplésével) Rachel Carson: Néma tavasz (Carson is foglakozott angolnakutatással, mielőtt sikeres ismeretterjesztő könyveket kezdett írni, és természetvédő aktivistává vált. Ez a történelemformáló könyve értette meg emberek millióival, hogy a technológia milyen hatással lehet a környezetre. Jean Rhys: Széles Sargasso-tenger (Semmi köze az angolnákhoz, csak a cím miatt jutott eszembe, és szerintem ott lapul sok könyvespolcon. Itt a kiváló alkalom elővenni.)
Ajánló 9789633102510
(Libri, 2013) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
De mi az a buzkasi? Khaled Hosseini: Papírsárkányok. "Baba egyszer elvitt a Buzkasi tornára, amit mindig a tavasz első napján rendeztek meg, az afgán újév napján. A Buzkasi Afganisztán nemzeti szenvedélye volt, és mind a mai napig az is maradt. Egy csápándaznak, vagyis egy jól képzett lovasnak, akit általában egy gazdag rajongó patronált, kézitusában el kellett ragadnia egy kecske- vagy marhatetemet, és eljuttatni egy körbe, miközben a többi csápándaz csapata üldözi, és megtesz minden tőle telhetőt – rúgás, ütés, karmolás, ostorozás –, hogy elragadja tőle a tetemet. A tömeg izgatottan morajlott, a lovasok a pályán csatakiáltásokat hallattak és a tetemért tülekedtek a porfelhőben. Rengett a föld a lódobogástól. A lelátóról néztük, ahogy habzó szájú lovaikkal zihálva és kiabálva dübörögnek el alattunk a lovasok." Hú! Hát hogy is van ez? - Novák Péter írása - A buzkasi Afganisztán nemzeti sportja, de egész Közép-Ázsiában elterjedt, ahol lótenyésztéssel fogalakoznak az emberek. Persze több ez, mint sport, olyan nemzeti szórakozás, ami a népi hagyomány megkerülhetetlen része. Az ünnepi alkalmakkor (házasság, születés) rendezett buzkasi akár napokig is tarthat, és olykor több száz, vagy akár több ezer ló és lovas is összegyűlhet a település határában. Egyetlen szabály van: szerezd meg a kecskét! A sportváltozat már némileg szofisztikált: több a szabály és van időkorlátozás, de a küzdelem ugyanolyan heves. Mielőtt az afgán Olimpia Szövetség írásba foglalta volna a szabályokat, csak olyan meglehetősen tág értelmezést engedő előírásoknak kellett megfelelni, mint ne lökd ki szándékosan az ellenfeled a nyeregből, ne vágj ostorral direkt a másik lovasra. Ennek megfelelően a játékosok többnyire vastag ruházatot és valami fejvédőt viselnek, amit csizmával és ostorral tesznek divatossá. A csizma hosszúszárú, hogy védjen a magasra emelkedő patáktól és magas sarkú, hogy jól meg lehessen benne támaszkodni a kengyelben, mert a lovakat gyakran csak lábbal irányítják. A verseny díja nem feltétlenül pénzjutalom, gyakran csak a dicsőségért szállnak harcba a résztvevők, vagy ruházatot és fegyvert kapnak jutalmul. Az igazi menőknek nincs is szükségük pénzjutalomra, mert többnyire gazdag emberek támogatását élvezik. A sportváltozat hivatalos szabályai a következők: - a játéktér 400x400 méteres négyzet. - egy csapat 10 főből áll - egy félidőben egy csapatból 5 lovas lehet a pályán - a félidő 45 perc, köztük 15 perc szünet van - bírói döntés alapján lehet játékost cserélni Mint látható azért nem vitték túlzásba a szabályozást, és hozzátartozik az igazsághoz, hogy ilyen versenyeket többnyire csak Kabulban rendeznek, az északi tartományokban még a minden korlátozás nélküli tradicionális küzdelmek a népszerűek. A jó buzkasi játékos – a csápándaz – jellemzően a negyvenes éveiben jár. Ennek oka, hogy a játékhoz megfelelő testsúly, kondíció, tapasztalat és figyelem szükséges. A versenylovak különlegesen kiképzett állatok, amik többnyire nem a játékos, hanem egy gazdag tenyésztő tulajdonában vannak. Azt azonban általában a csápándaz dönti el, hogy melyik lovat viszi a versenyre. A lovakat nagy tapasztalattal gondozzák, tanítják, és speciális étrenden tartják. Árpát kapnak, néha tojással és vajjal dúsítva, és dinnyét. Néhány nappal a verseny előtt már nem kapnak enni, és hosszú távokat lovagolnak velük, hogy szikárak és „élesek” legyenek. Egy afgán mondás szerint jobb egy rossz lovas jó lovon, mint egy jó lovas rossz lovon. A jó csápándaz és a lova tulajdonképpen kentaur. Leggyakrabban az északi tartományokból származó lovakat használnak. A tartar fajta apró és gyors, a habash robosztusabb és erősebb. Mindkét fajta jól tanítható, elég gyorsan elsajátítják az alapvető dolgokat. Soha nem taposnak földön fekvő emberre, és úgy kanyarodnak még a legsűrűbb kavarodásban is, hogy lovasuknak elég helye legyen, a lába ne szorulhasson be két ló közé. A legjobb lovaknak még taktikai érzékük is van, gyakran döntenek önállóan, a játékban szerzett tapasztalataikat felhasználva. Más fajták is előfordulnak, de a lónak mindenképpen csődörnek kell lennie. Mint már láttuk a buzkasinak két fő formája van. Az egyszerűbb és hagyományos változat a tudabaraj. Ebben egyszerűen csak meg kell ragadni a fej nélküli kecskét vagy borjút és addig cipelni, amíg a játékos le nem rázza az üldözőit, tisztára nem játssza magát. A sportverzió, a qarajai némileg bonyolultabb. Itt a csápándaznak a tetemmel meg kell kerülni egy zászlót a játéktér egyik sarkánál, majd el kell lovagolnia az ellentétes sarokba, és ott bedobni egy körbe, az Igazság Körébe. Az a csapat, amelyiknek egyik tagja meg tudja kerülni a zászlót, egy pontot kap, ha gólba tudja dobni a tetemet, akkor még kettőt. Mint az már kiderült a játékszer egy levágott kecske vagy borjú (többnyire kecske jut, de a borjú kedveltebb, mert strapabíróbb), amit beáztatnak, vagy homokkal tömnek meg, hogy nehezebb legyen, így elérheti a 70 kilogrammos súlyt. A tetemet tilos bármilyen formában a lóra vagy a játékosra rögzíteni, csak kézben lehet tartani. A buzkasit november és március közötti időszakban játsszák, a melegebb hónapokban a lovak pihenőt kapnak. Általában pénteken kerülnek megrendezésre a mérkőzések. Hagyományai az ősi időkre nyúlnak vissza, az afgánok úgy tudják, azóta rendeznek ilyen versenyeket, mióta a lovat háziasították. Valószínű, hogy valami harci játék volt a közvetlen előzménye. A buzkasit gyakran toldják meg birkózóversennyel, ezért a jó csápándaz elég erős ahhoz, hogy a földön is legyőzze ellenfelét. A nem sport alapon játszott buzkasi sokszor nem ér véget azzal, hogy valaki megszerzi a győzelmet. A felhevült férfiak a „lefújás” után is folytatják a vérre menő küzdelmet. A végén aztán kezelésbe lehet venni a törött végtagokat, betört koponyákat, felszakadt szájakat, amikre a küzdelem hevében ügyet sem vetettek. források: http://en.wikipedia.org/wiki/Buzkashi http://www.war-correspondent.com/ http://www.afghanistan.org/ http://www.afghanembassyjp.org
Ajánló 9789633243480
(Animus, 2015) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Áplónő és szovjet kém Jo Nesbø: Fehér éjszaka Biztosan volt már veletek is olyan, hogy olvasás közben egy fél sor, egy elejtett megjegyzés annyira felkelteltette az érdeklődéseteket, hogy muszáj volt félretenni a könyvet, és egy kicsit utánanézni a dolognak. Egy ilyen következik most. 1944-ben egy norvég ápolónő a bodø-i kórházban beleszeretett egy orosz hadifogolyba. Talán nem is sejtette, hogy ez a szerelem az egész életét meg fogja változtatni. - Novák Péter írása - "A lap - amely szerint, már amennyiben a Finnmark Dagblad mai száma volt az, 1977. augusztus nyolcadikát írtuk - arról számolt be, hogy az Alta folyó vízgyűjtőterületének kiépítése elleni tiltakozások erősödnek. Továbbá arról, hogyan néz ki Arnulf Olsen, a megyei elnök, hogy Finnmark, amely az egyetlen Szovjetunióval határos megye, egy kissé biztonságosabbnak tűnik most, hogy a kém, Gunvor Galtung Haavik halott, és hogy végre itt, északon jobb az idő, mint a fővárosban." Gunvor Galtung Haavik 1912-ben született Oslóban. A meredek szikláiról és színes házairól híres Odda városában nőtt fel. Apja körorvos volt, anyja szülésznő, így szinte törvényszerűen ő is orvosi pályára készült középfokú iskolái után. Már ekkoriban érdeklődött az orosz kultúra iránt. A harmincas években találkozott Valerij Karrik* emigráns művésszel, aki több mint egy évtizedre meghatározta szellemi fejlődését. 1932-ben abbahagyta orvosi tanulmányait, helyette ápolónői iskolába kezdett, és több városban is megfordult, mielőtt állást kapott a bodø-i kórházban. Mivel jól beszélt oroszul, hamar nélkülözhetetlenné vált a közeli halfeldolgozó üzemből kórházba kerülő orosz hadifoglyok ellátásában és „mozgatásában”. Többször tolmácsolt a táborokban is. A háború utolsó előtti évében találkozott Vlagyimir Kozlovval, akibe beleszeretett, és segített a férfinak átszökni Svédországba. A nyelvtudása volt a legfőbb oka annak is, hogy a háború után a Külügyminisztérium elfogadta a jelentkezését. 1947-ben Moszkvába helyezték, az ottani norvég nagykövet személyi titkára lett. Még ennek az évnek a nyarán, egy orosz barátnője segítségével felkutatta Kozlovot, és Leningrádba utazott, hogy találkozzon vele. Kiderült, hogy a férfi közben magházasodott. Haavik túltette magát a csalódáson, és titokban találkozgatni kezdett Kozlovval, amivel azt kockáztatta, hogy kirúgják és hazaküldik. Nem telt bele sok idő és KGB-nek (amely alighanem rutinból figyelte az összes követségi alkalmazottat) szemet szúrt a viszony. Haavikot megfenyegették, hogy ha nem működik együtt velük, felfedik az igazságot a norvég külügy előtt, a szerelmét pedig Szibériába küldik. Nem sok választási lehetőséget hagytak. Biztosítottak számára egy titkos lakást, ahol fogadhatta Kozlovot, és megmutathatta az összekötő tisztjének a követségről kicsempészett iratokat és futárpostát. (Más forrás szerint Kozlovnak adták a lakást, de tulajdonképpen mindegy.) A szerelmespár Vika és Viking néven szerepelt a KGB irataiban. Lehetetlen, hogy Kozlov az egészről semmit nem sejtett. A hadifogságból hazatérő vöröskatonákat minden esetben vizsgálat alá vették, majdhogynem hazaárulóként kezelték. Kozlov később be is ismerte, hogy jelentette a közte és Haavik között létrejött kapcsolatot a KGB-nek. Mégis, amikor Haavik bevallotta neki, hogy mit tett, elhagyta a nőt. (Alf R. Jacobsen, aki egy könyvet szentelt a Haavik-esetnek, azt sem zárja ki, hogy Kozlov és a KGB között már régebben is állt fenn kapcsolat, és Kozlov direkt bolondította magába a nőt. Ugyanakkor Kozlov közel húsz évvel Haavik letartóztatása után úgy nyilatkozott, hogy őszintén szerette Gunvort, de esélyük sem lett volna együtt élni, és őt és családját folyamatosan nyomás alatt tartották.) A személyes kapcsolatnak tehát vége lett (ritkuló leveleket még váltottak egymással), de Haavik nem szabadult a csapdából. Nem adhatta fel magát anélkül, hogy börtönbe ne került volna. Megpróbálkozott mással. 1956-ben kérvényezte az áthelyezését. Oslóba került a Külügyminisztériumhoz, de nem csinált jó cserét. Itt még több bizalmas anyaghoz férhetett hozzá, és a KGB ezt ki is használta, továbbra is információkat zsarolva ki a nőből. A norvég hatóságok már évek óta gyanították, hogy valaki információkat szivárogtat ki a moszkvai nagykövetségükről. 1965-ben a birtokukba került egy szovjet disszidens vallomása, ami arról informálta őket, hogy a nagykövet titkára jelent a KGB-nek. Le is tartóztatták az akkori titkárt, Ingeborg Lygrent, aki persze ártatlan volt, de a kirobban botrány miatt a nagykövetet és a biztonsági szolgálat vezetőjét is áthelyezték. A nyomozás természeten tovább folyt, és a korábbi alkalmazottak is célkeresztbe kerültek, ennek ellenére Haavik 1977-ig nem bukott le. Egyszerűen senkinek eszébe se jutott gyanakodni erre a kedves, barátságos nőre, akit titokban kitűntettek a Népek Barátsága Érdemrenddel. Erről a norvégoknak valószínűleg meg lett volna a különvéleményük. Arra, hogy mekkora feszültség lehetett benne, a vallomásaiból lehet következtetni. Megváltás volt számára a letartóztatás, bár akár huszonegy évre is ítélhették volna. Úgy tűnik sem anyagi előnyök, sem politikai szimpátia nem játszott szerepet a kémkedésben. Egyszerűen csapdába esett a szerelme miatt, és nem tudta, hogyan szabadulhatna belőle. Mindenesetre vallomásával némi elégtételt vett a KGB-n. Kilenc szovjet ügynököt buktatott le. Haavikot alighanem teljesen felemésztette a huszonhét éven át tartó színlelés. Nem élte meg a tárgyalást, a Drammen börtönben halt meg. Halála körülményeiről a mai napig folynak a találgatások, de nincs igazi ok megkérdőjelezni a hivatalos vizsgálatot, ami szívelégtelenséget állapított meg. Kozlov 1994-ben, amikor már beszélhetett, elmondta, hogy őt ugyanúgy beszervezte a KGB, mint Haavikot. Nem akarta elhagyni, utasításra cselekedett. Utoljára 1956-ban találkoztak és 1976-ban kapott tőle levelet. Csak 1993-ban tudta meg, hogy a nő meghalt… 2008-ban, Jacobsen könyve alapján filmet forgattak a történetből Iskyss (Ice Kiss) címen. * Valerij Karrik (Carrick) (1896 – 1943) skót apa és orosz anya gyermeke. Gyerekkönyv író, újságíró, karikatúrista. A Képzőművészeti Főiskolán tanult, és ismert festőművész és grafikus vált belőle az 1890-es évekre. Népszerűek voltak kedvelt orosz személyiségekről (Gorkij, Brjuszov, Belij, Kuprin…) készült rajzai. A Cár és Tolsztoj című karikatúrájáért tíz hetet ült börtönben 1908-ban. A következő évben kezdte kiadni különböző nemzetek meséit összegyűjtő képes sorozatát. A bolsevik forradalom elől Norvégiába emigrált.
Alan Moore: A teljes Watchmen 9789634700340
(Fumax, 2018) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Ki őrzi az őrzőket? „Ha szörnyekkel küzdesz, vigyázz, nehogy belőled is szörny váljék!” Nietzsche Alan Moore képregénye már rég a kultuszművek közé soroltatott. Moore Angliában született, 1953-ban. Az iskolából 17 évesen kivágták, mert LSD-t árult. Képregények írására adta a fejét, a rajzoláshoz – saját bevallása szerint – sem elég tehetséges, sem elég gyors nem volt. Íróként viszont sikeres lett. V, mint vérbosszú című képregénye után leigazolta a DC Comics (a Superman és a Batman kiadója) és rábízta egy addig gyengén teljesítő képregény (Swamp Thing) írását. Moore hamarosan sikeres sorozatot csinált belőle. Ez után készült a Watchmen, Dave Gibbons rajzolóval. A Watchmennel számtalan elismerést besöprő Moore bebizonyította, hogy a képregény nem csak gyerekeknek való, hanem komoly irodalomként is művelhető. A Watchment a Time feltette „A száz legjobb angol nyelvű regény 1923-tól napjainkig” listájára (olyan könyvek mellé, mint a Legyek ura, 1984, Az éjfél gyermekei, Mechanikus narancs, Véres délkörök). A listán természetesen (?) ez az egyetlen graphic novel (könyv terjedelmű képregény). Moore később elhagyta a DC Comicsot és független kiadót alapított. - Novák Péter írása - A Watchmen története 1985-ben játszódik egy alternatív Amerikában, ahol nem Michael Jackson és Ronald Reagen a király, hanem Nixon tölti ötödik(!) elnöki ciklusát, a kormány az atomháború rémével tartja rettegésben az embereket, az utcákon ingyenes elektromos terminálok állnak, fölöttük léghajók lebegnek, az emberek különös viseletekben járnak, furcsa szokásaik vannak, és Vietnam az 51. tagállam. Ekkorra már az 1977-es Keene-törvény betiltotta a jelmezes igazságosztók tevékenységét. A legtöbben visszavonultak, néhányan a kormány szolgálatába álltak, mint a Komédiás és Dr. Manhattan. (A Manhattan-program az USA atomfegyver programja volt, ami a 2. világháború után is folytatódott.) Utóbbi az egyetlen szuper képességekkel rendelkező „maszkos”, a többiek „normális” emberek. (Dr. Manhattan egy baleset során tett szert különleges képességekre, amiket aztán a kormány többek között Vietnamban is kihasznált.) De van egy jelmezes, aki illegalitásban tovább üldözi a gonoszokat, ő Rorschach (Igen, mint a teszt.), akit majdnem mindenki utál. Nem véletlenül. Rorschach egy pszichopata, náci állat, aki ráadásul gusztustalanul eszik, és egy szemétdombon lakik, ennek ellenére nehéz nem egyetérteni vele, amikor gyerekgyilkosokat és erőszakolókat tesz hidegre. Olyan ő, mint a város, amiben él, mocskos és erőszakos. Moore figurái egyáltalán nem sablon akcióhősök, nem a világot megmentő supermanek, sokkal inkább végletes személyiségek, akik nem is feltétlenül a bűn elleni küzdelem, hanem a hírnév, a szex, a pénz, a kaland utáni vágy miatt lettek jelmezes igazságosztók. Egyesektől nem áll távol a fasizmus és a rasszizmus sem. A Keene-törvény éppen azért született meg, mert a rendőrségnek és az embereknek is elegük lett az önjelölt és önbíráskodó ripacsokból. A Who watches the watchmen? graffiti többször is felbukkan a háttérben. A helyzet akkor változik meg, amikor valaki megöli a Komédiást, aki egy kiábrándult, erkölcstelen zsoldos, de legalább átlátja, ami körülötte zajlik, nem olyan naiv, mint a maszkosok többsége. Egy ügyes húzással Dr. Manhattent is eltüntetik a színről, mire az oroszok azonnal bevonulnak Afganisztánba (Igazából 1979-ben) és az atomháború fenyegetése egyszerre realitássá válik. Rorschach nyomozásba kezd és egy elképesztő összeesküvés nyomára bukkan, ami egy addig minden gyanú felett álló személyhez vezet. De többet erről nem mondok! Annyit még elárulhatok, hogy az utolsó oldalon még egyet csavarnak a történeten… Moore morális kérdések sorát dobja fel – föláldozható-e több ezer ember milliók megmentéséért, igazolható-e az önbíráskodás, ha a törvény tehetetlen, stb. Úgy ábrázolja a 20. századot, mint „viselkedési paradoxonok és morális rejtélyek” sorozatát, egy olyan korszakot, amikor a társadalom a megvilágosodás vagy a kihalás közül választhat. De nem kell aggódni az emberiségnek csak három ellensége van: a politikusok, az önjelölt próféták és saját maga… Moore és Gibbons szimbólumokkal teli, komplex világot teremtett. A képregénybe ágyazott fiktív könyvrészletek, dokumentumok, egy másik képregény beépített részletei, és maguk a rajzok utalások zseniális halóját hozzák létre. Attól mesteri, hogy bármely szereplő nézőpontjával azonosulhatunk, akkor is, ha elvben nem értünk egyet vele. „Ha tudtam volna, inkább órásmesternek megyek.” Einstein
Aleksandar Zograf: Pszichonauta 9638689021
(Nyitott Könyvműhely, 2006) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Pszichonauta Maradjunk még egy bejegyzés erejéig a felnőtt képregényeknél. Véleményem szerint méltatlanul alul reprezentált a műfaj a magyar a könyvkiadásban, és mindig öröm, ha színvonalas darabokra bukkan az ember. - Novák Péter írása - „Nem gondoljátok, hogy egyre rajzfilmszerűbbé válik a világ?” Ezt a kérdést teszi fel nekünk Sasa Rakezic szerb képregényes, aki Aleksandar Zograf álnéven adja közre munkáit. Ezzel a névvel – Képíró Sándor – a középkori ortodox bibliamásolókra utal, és áttételesen – gondolom én – a könyvkészítésnek egy olyan korszakára, amikor a kép és szöveg még elválaszthatatlan egységet alkotott. Biztos nem véletlen, hogy az első néhány oldal után a szegények Bibliája – a Biblia Pauperum – ugrott be. Feltűnnek további képi hasonlóságok és képes idézetek: Chagall, Disney, az amerikai némafilmek. Szerintem a figura is emlékeztet Buster Keatonre, és a hangulat is felidézi a Keaton filmek, no meg a Kafka novellák hangulatát. A kötet rövid – néhány oldalas – képregényekből áll össze. Egy nagyobb csokor foglalkozik az álmokkal, pontosabban a tudatos álmodással. Ezekbe a groteszk és szürreális, vagy naiv és gyermeki látomásokba lehet menekülni a végét járó Jugoszlávia mindennapjaiból, az unalmas és sematikus valóságból. Ezek az írások nem a háborús eseményekről szólnak, azok csak a háttérben villannak föl, de ott minduntalan. Zografot inkább a hátország mindennapjai érdeklik, az, ahogyan a híreket fogadják, amit az etnikai maszlagból bevesznek a megfélemlítettek, megalkuvók és meghülyültek. Más írások a városi létről, az identitásról, illetve annak elvesztéséről szólnak. A Mi vagyunk a többiekben arra keresi a válasz, mennyire tudjuk átélni mások élményeit, tapasztalatait, kell-e empátiát éreznünk a barmokkal szemben. A Kader című képregényben a XIX. századi szerb költő alakján keresztül mutatja meg a kora társadalmi formáiba nem illeszkedő tehetséget. A Hitler 2006 arra figyelmeztet, hogy mindenkiben ott lapul egy kis bajszos. Ezek az írások nagyjából 1995 – a daytoni megállapodás – előtt keletkeztek. Az Üdvözletek Szerbiából sorozat darabjai 1999 és 2001 közöttiek. Olyanok, mint egy nyilvánosságnak szánt napló oldalai. Személyes híradások a NATO bombázásokról, a Milosevic elleni tüntetésekről, ciánszennyezésről, politikai gyilkosságokról, de barátokról, utazásokról, fociról is. Ezek a nagyon fekete-fehér képek az emlékezés és a megbeszélés fontosságára figyelmeztetnek. Ha felkeltettem az érdeklődésed Zograf iránt, és olvasnál még róla, akkor itt egy rövid interjú.
Anne B. Ragde: Berlini nyárfák 9789639648913
(General Press, 2007) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Berlini nyárfák Egy talán a feledés homályába vesző regényt szeretnénk ezúttal figyelmükbe ajánlani, ezzel is késleltetve meg nem érdemelt sorsának bekövetkeztét. Miközben az utóbbi években a skandináv irodalom iránti érdeklődés egyre erősödött, Anne B. Ragde hazánkban 2007-ben megjelent Berlini nyárfák című kötete és két folytatása mintha mégsem került volna ettől nálunk rivaldafénybe. Pedig minden bizonnyal megérdemelné a figyelmet az északi irodalomnak ez az izgalmas alkotása. -Báling Gábor írása - Ragde családregényének központja egy leromló félben lévő farm, ahol az ötvenes éveiben járó Tor Neshov, a legidősebb fiú, szüleivel együtt éli vidámnak egyáltalán nem nevezhető életét. Örömöt számára csak a gazdaság disznóinak gondozása okoz. A két másik testvér már elmenekült a családi „fészekből”, Margido, a középső fiú ugyan közel maradt, de lábát évek óta nem tette be a farmra. Temetkezési vállalkozóként dolgozik, amely foglalkozás kapcsán már a könyv elején lehetősége nyílik Ragdenek nyomasztásból brillírozni egy kicsit. Ez a későbbiekben sem lesz másképp és el kell ismerni, nagyon jól csinálja. A legfiatalabb testvér, Erlend egészen Dániáig menekült, ahol meghitt kapcsolatban él egy férfival. Homoszexualitását családja és a norvég kispolgári közeg nem tolerálta volna, de ő képes volt a menekülésre, gyökereitől teljességgel elszakadva éli a testvérek közül egyedüliként boldogsággal teli életét. A trilógia cselekményének tulajdonképpeni kezdete az anya halála, amely újra összehozza a fiúkat a farmon. A fiúkat és még valakit, Torunnt, Tor harmincas éveinek vége felé járó lányát, akinek eddig létezését is homály fedte és aki a távoli Oslóból látogat el soha nem látott nagyanyja halálos ágyához. Ez az utazás nem várt fordulatot hoz életében, egyre közelebb kerül apjához, annak életéhez, ezzel együtt pedig sorsfordító választással találja magát szemben. Visszatérhet-e régi életéhez vagy gyökerestül felrúgva azt, apjával marad és felkészül a farm átvételére? Ez a dilemma végighúzódik az egész regényfolyamon, miként az a kérdés is, hogy az egymástól eltávolodott testvérek képesek lesznek-e elfogadni egymást, felülemelkedni előítéleteiken és legalább megérteni a másikat. Igazi párhuzamos világok ezek, Torunn, a városi, önálló nő, Tor, a gazda, Margido, a mélyen vallásos, egyedülálló férfi és a homoszexuális, nagyvilági, a végletekig kifinomult Erlend. Vajon ez az egymásra találás képessé teszi őket arra, hogy megbirkózzanak múltjukkal és azzal a régen őrzött titokkal, amely a Berlini nyárfák végén napvilágra kerül? Minden adott tehát egy jó kis családregényhez és Ragde a legjobbat hozza ki a műfajból. Bár nincs pörgő történet, a szöveg mégis sodró lendületű, letehetetlen. Minden egyes fordulatnak súlya van, igazi feszültség vibrál a levegőben. Ami talán a legfontosabb, nincsenek előre kiszámítható válaszok azokra a kérdésekre, amelyekkel hőseink identitásuk, boldogságuk keresése közben szembesülnek. Az egész regényfolyam szerencsére nem helyezhető el valamilyen optimista, pesszimista kimenetel koordináta rendszerében. A szerző tudja, hogy választásaink akkor valódi választások, ha belülről fakadnak és nem valamilyen külső megfelelés mozgatja őket. Talán pont azért olyan jó ez a trilógia, mert Ragde az összes szereplőjével rendkívül empatikus, konfliktusaikat úgy tárja elénk, hogy ő maga közben az állásfoglalás legkisebb jelét is kerüli. A sokszor nyomasztó, komor hangulat ellenére olykor egészen szórakoztató klasszikus családregény igazán felemelő élményt nyújt olvasóinak. Igazi csemege az északi ízek kedvelőinek. Anne B. Ragde: Berlini nyárfák (General Press, Budapest, 2007) Anne B. Ragde: Remeterákok (General Press, Budapest, 2008) Anne B. Ragde: Pihenni zöldellő mezőkön (General Press, Budapest, 2009)
Anthony Burgess: Földi hatalmak 9789632660776
(Cartaphilus, 2008) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Földi hatalmak Konfabuláció – ez lesz a címe Kenneth Marchal Toomey visszaemlékezéseinek. „… a szó a pszichiátriában azt a folyamatot jelöli, amikor a szétzilált emlékezetben megjelenő hézagokat képzelet alkotta, de igaznak vélt felidézett élményekkel helyettesítjük.” De ez csak a regény végén derül ki, a 959. oldalon. Mire idáig eljutunk, végig kísérhetjük a sikeres, de középszerű írót hosszú élete állomásain. - Novák Péter írása Anthony Burgess: Földi hatalmak című regényéről - Az emlékek sora az első világháborús Londonban indul, ahol az ifjú Ken irodalmi és szerelmi próbálkozásainak leszünk tanúi. Ken képtelen összeegyeztetni homoszexualitását katolikus hitével, megválik az egyháztól, de ez életre szóló vívódással jár majd. Félig-meddig önkéntes száműzetésbe vonul. Bekerül a párizsi művészvilágba, Joyce, Hemingway és Ezra Pound társaságába. Toomey valahogy mindig ott van, ahol történik valami. Megismeri a Brit Birodalom világát Malajziában, még mielőtt az felbomlik, onnan – Ausztrálián át – a szesztilalomtól sújtott New Yorkba kerül. Épp akkor él Olaszországban, amikor a feketeingesek hatalomra kerülnek. Ausztriában van az Anschluss idején, ahol a nácik internálják, és csak egy kis hazaárulás révén szabadulhat, amiért a háború után büntetésből őt bízzák meg a koncentrációs táborok borzalmainak megírásával. Az ötvenes évekre nemzetközi hírességgé válik, Hollywoodban dolgozik, tévészerepléseket vállal, a hatvanas években belekeveredik Fekete-Afrika felszabadító háborúiba. Toomey azért kezdi „rendezgetni” emlékeit, mert a Vatikán felkéri, hogy tanúskodjon sógora Carlo Campanati, az elhunyt XVII. Gergely pápa szentté avatási eljárásában. Ken tanúja volt a későbbi pápa egyik csodatételének. Carlo és Kenneth testvéreik házassága révén kerülnek kapcsolatba, ami annak felbomlása után is megmarad. Kettejük élete hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódik egymáshoz. Ken érzései meglehetősen ambivalensek. Carlo egyszerre lenyűgöző és félelmetes jelenség, aki egyre magasabbra emelkedik a papi ranglétrán. Nagy tervei vannak a katolicizmus megreformálására, egy új ökumenikus szemlélet kialakítására, még a marxizmussal is kacérkodik. Kettejük életszemlélete, hite gyakran kerül összeütközésbe. Toomey meg van győződve az ember gonoszságáról, míg Carlo szerint mindenki eredendően jó. „Isten hibátlannak teremtette az embert, de azzal a képességével együtt teremtette meg, hogy szabadságában álljon tökéletlenné válnia.” A szabad akarat Isten „legnagyobb és legiszonyatosabb” ajándéka, ez az ami a leginkább isteni az emberben, de ez az ami bűnbe is viheti. Toomey végül igazolja a csodatételt, bár a birtokába került információk inkább az Ördög, mint Isten művére utalnak. Burgess igazi nagyregényt alkotott, terjedelmében és ambíciójában is. Sok síkja van ennek a műnek. Enciklopédikus regény, ami végigjárja az elmúlt századot térben és időben egyaránt. Zavarba ejtő, ahogy a valós történelmi tények és a kitalált epizódok keverednek egymással. A katolikus egyház túlhangsúlyozott történelmi szerepe, a kitalált osztrák Nobel-díjas író, Streher, akiért Toomey lelkesedik. Carlo, amint részt vesz a Lateráni Egyezmény aláírásán, vagy Ken, amint megmenti Himmler életét. Művészregény, aminek főhőse egy középszerű író, de szereplőként megjelennek a nagyok is. Toomey alakja néhány életrajzi elemben megegyezik Burgessel, de nem önéletrajzi regényt olvasunk, hanem fikciót. A lehetséges modellek között emlegetik Sommerset Maughamot és Norman Douglast. A homoszexualitás és a bűntudat regénye is. Bemutatja azt a küzdelmet, amit Toomey folytat, hogy elfogadtassa magát egy homofób világban, és el tudja fogadni magát olyannak amilyen. És persze leginkább a gonosz, a metafizikai értelemben vett rossz, illetve az erre adott erkölcsi-teológiai válaszok regénye. Nagy és nehéz kérdéseket feszeget tehát Burgess, mégis jól olvasható a kötet. A cselekmény végig feszült, a figurák aprólékosan kidolgozottak, a stílus és a humor nagyon angol. Senkit ne riasszon el a terjedelem, megéri! UI: A sok hanyag fordítás és kiadás között jó egy ilyen alapos és szép munkát találni. A fordítás, a jegyzetek és az utószó Bényei Tamás munkáját dicsérik.
Bartis Attila: A vége 9789631433401
(Magvető, 2015) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Bartis Attila: A vége Biztosan volt már veletek is olyan, hogy olvasás közben egy fél sor, egy elejtett megjegyzés annyira felkeltette az érdeklődéseteket, hogy muszáj volt félretenni a könyvet, és egy kicsit utánanézni a dolognak. Egy ilyen következik most. Maradva ma is Bartis Attilánál - Novák Péter írása - "Semmit nem találtam Selyem elvtársról. Még annyit se, hogy egyáltalán létezik. Elfáradtam. Vagy inkább már nem nagyon érdekelt. Soha többé nem akartam így menni be egy könyvtár mosdójába. Elkezdtem nézegetni a régebbi s az újabb híreket. A Lumumba utcában lezuhant egy sétarepülőgép. Helyreállították a Citadellát, soha még a környékén se jártam. Visszaépítik az Erzsébet hidat. Ezt, mondjuk láttam, csak valahogy mégse vettem tudomásul. Ellátták tévékkel a Corvin áruházat." (Bartis Attila: A vége) A típusjele (HA-TSA) alapján Tasa becenévre keresztelt repülőgép leginkább belföldi forgalomban repült. Gyakran használták sétarepülésekre, 1961.augusztus 6-án is. A sétarepülések nagy népszerűségnek örvendtek ebben az időben. Aznap, mint rendesen, a gépek Ferihegyről szálltak föl, és körülbelül 600 méteres magasságban tettek egy rövid, 12 perces kört a város felett, a Dózsa György út – Városliget – Kálvin tér – Üllői út – Ferihegy útvonalat repülve. Ezt nagyon szigorúan vették, nem lehetett eltérni az útiránytól, és tilos volt átrepülni a Duna fölött. Azon a vasárnapon nagy volt az érdeklődés, a Tasa már az ötödik felszállását hajtotta végre. A gépet négyfőnyi személyzet irányította Hoffman Róbert, egy huszonkilenc éves kapitány vezetésével. Ennél a felszállásnál több gyerek is volt az utasok között, így a gép jóval a súlyhatár alatt volt, de többen szálltak föl rá, mint ahány ülőhely jutott. Három olyan személy is volt a gépen, akinek nem lett volna szabad ott tartózkodnia. Kezdetben minden rendben ment, de aztán, a szemtanuk elmondása szerint, a gép különféle manőverekbe kezdett, túldöntött fordulókat, hullámrepüléseket hajtott végre, a pilóta többször zuhanórepülésbe vitte a gépet, majd visszarántotta. Szóval bravúrkodtak, virtuskodtak. Egy éles bal fordulóval jelentős magasságot vesztettek, a gép kiperdült. A pilóta próbálta felhúzni, a gép orra megemelkedett, de ez erős sebességvesztéssel járt, a repülő átbillent, háthelyzetbe került, majd irányíthatatlanul zuhanni kezdett. A Tasa a Lumumba (ma Róna) utca és az Erzsébet királyné útja sarkán álló kétemeletes ház udvari részébe csapódott, és az első emeleti födémbe fúródva állt meg. A géptörzs hátsó fele és a szárnyak leszakadtak és az udvaron biciklit szerelő három fiút halálra zúzták. A gépen utazó személyzet és az utasok, a tizenhét felnőtt és hat gyerek, a becsapódáskor, vagy nem sokkal utána életét vesztette. A házban óriási szerencsére nem volt további áldozat, csak két sérült. Az esetleges túlélők kimentését akadályozta, hogy a tűzoltóságnak nem volt megfelelő daruja, a gép levontatásáról pedig letettek, nehogy az egész összedőljön és esetleg további embereket temessen maga alá. A lefolytatott vizsgálat szerint a gép műszakilag rendben volt, a személyzet problémát nem jelzett, a katasztrófát emberi mulasztás okozta. Azt is megállapították, hogy sem az utasok, sem a személyzet tagjai nem voltak bekötve, ezért, amikor a gép a hátára fordult, kiestek az ülésekből. A rádióbeszélgetésekből úgy tűnik, hogy a földi személyzet tisztában volt a szabálytalanságokkal. A holttestek helyzete alapján pedig arra következtettek, hogy a zuhanáskor két nő tartózkodott a pilótafülkében, természetesen teljesen szabálytalanul. A tragédiához az vezethetett, hogy a személyzet imponálni akart ezeknek a nőknek. Hoffman Róbert és Hegyi József másodpilóta is a hadirepülésből érkezett, ott mások voltak az íratlan szabályok, más fért bele a virtuskodásba. Egyiküket sem tartották jó pilótának, gyakorlatilag kiszuperálták őket a seregből. Fegyelmezetlenségük harminc halálos áldozatot követelt és közvetve a sétarepülések végét is jelentette egy időre. Megér még egy bekezdést a repülőgép előélete. Aki ért hozzá, az biztosan rájött már, hogy ez a Tasa eredetileg egy amerikai Douglas C47-es második világháborús katonai szállítógép. Ismertebb nevein Skytrain vagy Dakota. A repülő 1951-ben került Magyarországra, gyakorlatilag hadizsákmányként. A Douglas november 19-én szállt föl a németországi Erdingben és Belgrádba repült volna, az ottani nagykövetségre szállított felszereléseket. A repülési terv szerint nem haladtak volna át magyar terület fölött, de az erős szél eltérítette őket észak felé, és éppen csak, de megsértették a magyar légteret. Erre néhány figyelmeztető lövéssel fel is hívták a figyelmüket. A repülő átsodródott Romániába, majd visszafordultak, és mélyen berepültek Magyarország fölé. Hogy miért erre fordultak, az nekem rejtély. Mindenesetre az Alföld fölött repkedő gépet szovjet MÍG 15-ösök a földre kényszerítették. A gép személyzetét bűnösnek találták tiltott határátlépés bűntettében és a kiutasítás mellé kaptak egy fejenként 360 000 forintos bírságot is (1951-ben!). A gépet az USA tiltakozása ellenére lefoglalták. Bekerült a magyar légierő állományába, de mivel se megfelelő dokumentáció, se alkatrész, se szerszám nem volt hozzá, leginkább pihent. 1956-ban átadták a Malévnak, ahol szovjet segítséggel átalakították utasszállítóvá. A szovjetek értettek a típushoz, a 2. világháború alatt 700 ilyen gépet kaptak az USA-tól. Úgy gondoltam szentelek még egy bekezdést Lumumbának is, mert őszintén, fel a kezet, aki tudja, hogy ki volt. Nekem annyi rémlett, hogy a keresztneve Patrice és egy „baráti afrikai ország” vezetője volt a Kádár-korszakban. És tényleg: Kongó miniszterelnöke volt úgy tizenkét hétig, 1960-ban. Szóval Patrice Lumumba tetela törzsbeli földműves családban született 1925-ben. Katolikus iskolában tanult, majd postai tisztviselő lett. 1955-ben csatlakozott a belga Liberális Párthoz, Kongó ugyebár belga gyarmat volt, és a párt anyagait szerkesztette és terjesztette. Nem sokkal később sikkasztás vádjával lecsukták, és egy évet ült, mire belga ügyvédjének sikerült őt tisztáznia. Szabadulása után a Kongói Függetlenségi Mozgalom (MNC) egyik meglapítója, később a szervezet elnöke lett. 1959-ben újra letartóztatták egy harminc halálos áldozatot követelő anti-kolonialista tüntetésen, és 69 hónapos elzárásra ítélték. A tárgyalással egy időben zajló helyi választások azonban elsöpörték az ítéletet. Az MNC meggyőző sikert aratott, és Lumumba elutazhatott Brüsszelbe, a Kongó jövőjéről zajló nemzetközi tárgyalásokra. Az MNC az országos választást is simán nyerte, kikiáltották a független Kongót, és Lumumba lett ennek első miniszterelnöke. Innen azonban már nem minden ilyen „egyszerűen”. A hadsereg lázongott az ott maradt belga tisztek miatt, Katanga régió Moises Csombe (Tsombe) vezetésével, és néhány belga bányavállalat támogatásával elszakad az országtól. Lumumba kezdetben bízott az ENSZ segítségében, de csalódnia kellett, ezért a Szovjetunióhoz fordult, akik persze kaptak az alkalmon, és egy 1000 fős „szakértői gárdát” küldtek az afrikai országba. Lumumba viszont szembekerült párttársaival és Kasa-Vubu államelnökkel. Kettejük hatalmi harcának Joseph Mobutu ezredes CIA támogatással kivitelezett puccsa vetett véget. Az ENSZ katonaság továbbra is csak szemlélte, hogy az ország törvényesen megválasztott miniszterelnökét letartóztatták, brutálisan bántalmazták, majd Katangába szállították, ahol 1961 január 17-én két miniszterével együtt kivégezték. Mubutu ekkor még átadta a hatalmat a polgári kormányzatnak. Kasa-Vubut visszahelyezték az államelnöki székbe, és az eddigi szakadár, Csombe lett a miniszterelnök. De Mobutu öt év elteltével, egy újabb államcsínnyel végleg magához ragadta az ország kormányzását, és egy anti-politikus rendszert vezetett be, ami fokozatosan véres kleptokráciává alakult át a Zaire-re átnevezett államban. Mobutu ironikus módon Lumumba követőjeként, újabb népi hősként állította be magát, de uralma nem szólt másról, mint harácsolásról és elnyomásról. Kemény szovjetellenessége miatt azonban a nyugati hatalmak egészen 1990-ig szemet hunytak az emberi jogok semmibe vétele fölött. Onnantól még hét évig húzta a rendszer, mire a Mobutu ellenes erők megdöntötték.
Bartis Attila: Tizenegy novella
(Magánkiadás, 2010) 1308 FSZEK Dagály utcai Könyvtár
Tizenegy novella Nem tudom, mennyire ildomos ilyen erős kijelentéseket tenni, beszélni egy ekkora sokaság nevében, valószínűleg semennyire, most mégis így teszek. Bartis Attila nemzedékem számára az egyik leginkább meghatározó író. Igaz ez annak ellenére, hogy szépirodalmi műveinek száma nem ostromol csúcsokat, viszont minden egyes sora, ahogyan megszólalásai, egyéb tevékenységei is valahogy mindig komoly súllyal bírnak. Vannak ilyen emberek. Igazából az a fura, hogy ebben a zajjal teli világban még mindig vannak ilyen emberek. - Báling Gábor írása - Sokakhoz hasonlóan az első találkozást az 1968-ban, Marosvásárhelyen született Bartissal nekem is a 2001-ben megjelent Nyugalom című regénye jelentette. Első, de meghatározó találkozás volt ez, egy végtelenül egészségtelen anya fia kapcsolat krónikája, utóbbi szemszögéből elmesélve. A regény utolsó szavai, az egész mű nyomasztó atmoszférájával együtt örökre beleégtek emlékezetembe. Nem volt kérdés számomra, hogy ami Bartistól elérhető, azt el kell olvasnom. Így következett az eredetileg 1995-ben megjelent első regénye, egy árva gyermek felnőtté válásának története valahol, egy meg nem nevezett, persze leginkább erdélyi fürdőhelyen. Újabb emlékezetes alkotás. Aztán jöttek a Kéklő pára novellái, A Lázár apokrifek tárcái és sok egyéb mellett 2019-ben megjelent nagyregény; A vége. Nem célom most ajánlani az egész életművet, csak arra hívnám még fel a figyelmet, hogy az elhívatott fotográfus Bartis képei is irodalmi műveihez hasonló élményt nyújtanak. Akinek még nem volt szerencséje valamelyik kiállítását megtekinteni, az két könyvben is elmélyülhet bennük, a 2010-es, mobiltelefonnal fotózott, rendkívüli módon személyes A csöndet úgy c. kötetben és A szigeteken című fotóalbumban. Utóbbi képei 2014 és 2017 között Jáván készültek, ahol szerzőnk a mai napig is részben él és alkot. Szerencsénkre egy válogatás ezekből a képekből online is elérhető a Mai Manó Ház jóvoltából. Annak apropóján írok most Bartisról, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtárat böngészve egy számomra eddig még ismeretlen novelláskötetére bukkantam, Tizenegy novella címmel. (Kis kitérő: a linkelt oldalon a HTML verzióra kattintva olvashatjuk a szöveget, de le is tölthetjük e-könyv olvasónkra vagy ilyen alkalmazással rendelkező okos eszközünkre, EPUB formátumban is.) Külön érdekesség, hogy az eredetileg magánkiadásban megjelent könyvnek nem nagyon leltem elérhető papírkönyv példányára, így aki olvasni szeretné, leginkább itt teheti meg. Lehetnek persze benne sokaknak ismerős írások, mivel A kélő pára illetve a Lázár apokrifek is tartalmaz belőlük néhányat. Ennek ellenére azt gondolom, mind Bartis rajongóinak, mind a most vele ismerkedőknek ajánlható ez a kötet, mivel tizenegy rövid novellájával kis túlzással élve a szerzőnk művei okozta sajátos élmények teljes spektrumát felvonultatja. Sőt. Számomra meglepetésként hatott az a fanyar humor, amely rögtön az első novellában, a Bohumil avagy a kenyérmorzsák dicsérete címet viselőben megjelenik. 1920-tól, a román csapatok bevonulásától követhetjük a nagyapa és kocsmája, egy, a kerthelyiségben lévő gesztenyefa valamint néhány tanácselnök történetét, zenészekkel, érzékeny lelkű böllérekkel, tanárnőkkel és szeretőkkel fűszerezve, egészen 1951-ig, az „évszázad legszebb” haláláig. A kötet legtöbb novellájának helyszíne Erdély, Marosvásárhely, Gyergyó vagy Szamosújvár. Utóbbi az édesapa börtönéveinek és egy visszaemlékezésnek a helyszíne. Megrázó, fájdalmasan gyönyörű történet sérelmekről, meg nem értésről, orvosolhatatlan fájdalmakról, amelyet az Idefent balsors, odalent sorstalanság című novellában olvashatunk. Az Erdélyhez, személyes emlékekhez kötődő írásokon túl találunk jópárat, ahol szerzőnkkel utazhatunk a világ tájaira. Persze ne gondoljon itt senki hagyományos útleírásra, az idegen tájakon is magunkban keresgélünk. A tengerparton ülve a bűnnel találkozunk, egy másik helyen, egy másik országban a világ legmélyebb depresszióját kutatjuk, vagy a sivatagban keressük együtt szerzőnkkel a semmit. Fejezzük be úgy, ahogy elkezdtük, egy túlzással(?). Emlékeinkről, érzéseinkről, fájdalmainkról Bartisnál nagyobb szenvedéllyel, őszinteséggel talán nem ír senki nemzedékének alkotói közül. Bizonyosodjanak meg erről önök is!
Békés Pál: Bélyeggyűjtemény 9633796555
(Élet és Irodalom / Osiris, 1999) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Bélyeggyűjtemény - Novák Péter élménybeszámolója - Lehet, hogy morbidnak tűnik, de szeretek temetőkben sétálni, olvasgatni a régi sírfeliratokat. Néha egész történetet kerekítek belőlük. Persze ezek az én történeteim, egyáltalán nem biztos, hogy van bármi közük a valósághoz. Egyszer egy gödöllői temetőben láttam egy sírkövet – a szülők, és két fiuk van eltemetve ott. A fiúk a harmincas évek végén születtek. Az egyik meghalt 1945-ben. Talán egy bombázásban. A másik fiú és az apa 1956-ban. Talán a harcokban. Az anya a nyolcvanas évek végéig élt. Talán egész életében gyászolta őket. Talán így történt, talán máshogy. Valahogy így vagyok a Bélyeggyűjtemény című kötetben olvasható írásokkal is. A sírfeliratoknál alig hosszabb szövegek mögött egész életek bújnak meg. Olykor mindennapi, máskor rendkívüli sorsok. Letehetetlen könyv, mégis le kell tenni időnként, hogy végiggondolhassuk a történeteket. Békés Pál: Bélyeggyűjtemény
Bodor Ádám: Verhovina madarai 9789631428735
(Magvető, 2012) 1302 FSZEK Radnóti Miklós Könyvtár
Csak ez a múlás Nem mondom, hogy megértettem ezt a regényt, de élveztem. És hátha Ti megértitek, mert szerencsére olvasható online is... Bodor Ádám: Verhovina madarai - Novák Péter könyvajánlója - Verhovina határhely, határhelyzetekkel. Olyan hely, ahol napok egyformák és meglehetősen egyhangúak. Nem történik semmi, az emberek mégis állandóan készenlétben állnak. Mint egy laktanya. Vagy láger. (Vagy karantén.) Mint a dzsungelben felejtett japán katonák. Vannak, várnak. Halnak. De az itt nem esemény. A kis mocskos csodákat is közönyösen veszik tudomásul. Elkényelmesedett agyam folyamatosan tiltakozik az egyértelmű információk hiánya miatt. Kik ezek az emberek? Honnan jöttek? Mit akarnak? Mit cselekszenek? Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés lengi be az egész tájat, mint a kénes források gőzei. Okok és válaszok nélküli vidék. Csak következmények és kérdések vannak. Miért tűntek el a madarak? Miért akarják letartóztatni a brigadérost? Kik a titokzatos kámzsás alakok? Egyáltalán léteznek? Egy dolog biztos: valami a végéhez közeledik. Mindenhol baljós jelek tűnnek fel. És Eronim Mox szentkönyvként kezelt szakácskönyve sem ad válaszokat. Olyan ez a könyv, mint egy hatalmas tabló, aminek egyszerre csak kis darabjait tudja befogadni az ember. Mint a Magyarok bejövetele. De itt nem jönnek a magyarok. Csak egy, egy összefagyott tiszt, akire évekig hiába várt valaki, és amikor megjön, őt is csak baljós hírnöknek tekintik, mint a lóarcút. És baljós hírnök lesz Nikita is, az egyetlen gyerek, akinek születéséről az évek során hírt kapunk. Baljós jel, mert a Nikita név itt a halált jelenti. Megszületett a halál? De Nikitának állítólag három lába van, mint a vidék védőszentjének. Megszületett a megváltó.? De nincs se végső pusztulás, se megváltás. Csak ez a múlás van.

Browse

Browsing 0702 - Deák Ferenc Könyvtár by Title

Results Per Page

Sort Options