A térképészet és a térkép nem az, amit a térképészek annak mondanak. Mert mindkettőnek van politikája, mindkettő politikai aktus. Ez a kritikai kartográfia alapállása. A „Hét könyve” sorozatunkban most Jeremy W. Crampton Mapping: A Critical Introduction to Cartography and GIS című kötetét ajánljuk. Egy 2010-ben megjelent bevezetőt 2022-ben. A kritika kérdésessé teszi a dolgokat. Kérdésessé tenni azonban többféleképpen lehet. Lehet úgy, ahogy a tudomány művelői, például a térképészek vagy térinformatikusok szokták tenni, amikor szemügyre veszik egymás elképzeléseit, kísérleteit, számításait, kutatásait, eredményeit, keresve bennük a „hibákat”. És lehet úgy, ahogy a kritikai kartográfia – mint egy kritikai társadalomtudomány – teszi. A kritikai kartográfiának két alapállítása van. Az egyik az, hogy a térképek nem egyszerűen leképezik, ábrázolják, vizuálisan megjelenítik a valóságot, hanem konstruálják azt; nem csupán informálnak a valóságról, hanem informálják is a valóságot. Másik alapállítása az, hogy a térképek nem semleges médiumok. A térképezés tudást állít elő, olyan tudást, amely formálja-alakítja a térről való gondolkodásunkat, a térrel meg a térben való tevékenységünket, és elválaszthatatlanul összefonódik a hatalommal. Nem csupán azért, mert a térképezés és a térképek a terjeszkedés, hódítás, gyarmatosítás, kizsákmányolás, állam- és közigazgatás, biztonságpolitika, nemzet-, illetve nemzettállam-építés szolgálatába állíthatók, hanem azért is, mert a kartográfia neveket ad, feloszt, kategorizál, elrendez, és mindezt nem üres térben teszi, hanem olyanban, amelyet már nevekkel láttak el, felosztottak, elrendeztek, kategorizáltak. Klasszikus példa erre Kolumbusz Kristóf, aki hajóútjai során az őslakosok által már elnevezett helyeknek keresztény neveket adott, és Juan de la Cosa, aki Kolumbusz első, Amerikába vezető három útján, majd Amerigo Vespucci és Alonso de Ojeda Dél-Amerikába irányuló expedícióján kormányosként-navigátorként és térképészként vett részt. Az ő nevéhez fűződik az amerikai földrészeket (nem Ázsiához kapcsolódva) elsőként ábrázoló világtérkép, rajta a Kolumbusz által adott nevekkel, a felfedező-hódító országok zászlóival, a spanyolok és a portugálok tulajdonába kerülő amerikai területeket elválasztó, 1494-ben meghúzott demarkációs vonallal. Juan de la Cosa világtérképével az új földrész tereit a nyugati kereszténység fönnhatósága alá helyezi, szentesíti-igazolja az európai gyarmatbirodalom-építést, valamint a versengő tulajdonigényeket. E térkép tehát nem csupán a valóság vizuális modellje, hanem a terekkel kapcsolatos, hatalommal átitatott elképzelések, elgondolások és tevékenységek médiuma is. De – mondhatnánk teljes joggal – ez csak egy példa, ráadásul nem mai, és bármennyi ehhez hasonló példát is tudunk fölhozni a múltból, semmit sem mondunk és bizonyítunk velük a jelent illetően. Hiszen abból, hogy a múltbeli térképek többet vagy mást is csináltak, mint a valóság vizuális megjelenítése, nem következik, hogy a mai térképek is ugyanezt teszik. A 20. században szaktudománnyá váló és intézményesülő térképészet, kivált a második világháború után, épp a kartográfia múltjával szemben határozta meg önmagát: szigorú, semleges, politika és ideológiamentes tudományként. Paradigmatikus figurája az 1945 utáni időszak egyik legjelentősebb térképésze, Arthur Robinson, aki a második világháború idején a CIA elődje, az OSS (Office of Strategic Services) térképosztálya vezetőjeként dolgozott. Feladata hatalmas mennyiségű adat összegyűjtése, feldolgozása és térképre vitele volt, a kész térképeket pedig a szövetséges hatalmak szárazföldi és légi hadműveleteik megtervezésére használták. A térképeknek ezért nemcsak pontosaknak, megbízhatóknak, de közérthetőknek és informatívaknak is kellett lenniük. A háború után, 1952-ben megjelent könyvében (The Look of Maps) Arthur Robinson kidolgozta máig befolyással bíró elméletét, mely szerint a térképek kommunikációs eszközök, feladatuk a helyes, hiteles, pontos, megbízható és közérthető ábrázolása a valóságnak; jóra és rosszra egyaránt használhatók, de önmagukban semlegesek, politika- és ideológiamentesek. A kritikai térképészet, melynek gyökerei az 1970-es és 1980-as évekre, Arno Peters vagy Jon Brian Harley munkásságáig nyúlnak vissza, ezzel szemben arra mutat rá: a térképészet önmagáról mint szigorú tudományról dédelgetett képe egy illúzió: a térképezés sohasem volt nempolitikai, politikán inneni vagy túli. Az kétségtelen, veszi föl a fonalat Jeremy W. Crampton, hogy a modern térképészet elválaszthatatlanul összefonódott a gyarmatosítással és a rasszizmussal, a gyarmatosító és nem gyarmatosító háborúkkal, de mi a helyzet ma? Van-e valamiféle folytonosság a kolonizáció és a dekolonizáció időszaka között? Vannak térképezési gyakorlatok és térképek, amelyek esetében kimutatható, hogy igen. Ám mi van azokkal a térképekkel, amelyeket például adományok nyomon követésére használnak? Vagy azokkal, amelyek felkeléseket vagy forradalmakat szolgálnak? És a digitális közlekedési-navigációs térképekkel? Vagy a Worldmapper munkacsoport által készített torzított világtérképekkel, melyek egyetlen globális változó, például a szegénység, halálozás, háború, prostitúció megoszlásának megfelelően felnagyítva vagy kicsinyítve ábrázolják az országokat? Nem túl leegyszerűsítő, ha a modern térképészet és a gyarmatosítás meg a kapitalizmus kétségtelen cinkossága felől tekintünk a mai térképekre és térképezési gyakorlatokra? Megfelelően számot tudunk-e adni így a mai térképek által termelt tudásról, valóságformáló hatásukról és politikájukról? Jeremy W. Crampton minden további nélkül aláírja: a térképek nem semleges, apolitikus médiumok, nem egyszerűen reprezentálnak és informálnak, a térképezés összefonódott és összefonódik ma is a politikával, volt és ma is van politikája, a térképezés politikai aktus. De, húzza alá Jeremy W. Crampton, a kartográfia gyarmatosítással és kapitalizmussal való kétségtelen cinkossága könnyen vakká tehet minket azt illetően, hogy mit csinálnak a mai térképek azon túl, hogy emberek és nememberek térbeli elhelyezkedését és viszonyát reprezentálják. Vagyis ne előfeltételezzük, hogy a térképek semmi mások, mint a gyarmatosítás folytatói vagy a kapitalizmus szolgálóleányai, hanem vizsgáljuk meg, miféle emberek, dolgok, terek és térviszonyok, miféle gyakorlatok formálódnak a konkrét helyeken és időben folyó térképezés által, miféle tudást termelnek a konkrét térképek, és miféle politikájuk van. Így eljárva sohasem tudunk választ adni arra a kérdésre, mi a térkép (ez és nem más), és mit csinál (ezt és nem mást), arra viszont igen, hogy konkrét térképek ténylegesen miféle tudást termelnek, milyen hatalmat gyakorolnak, milyen hatással vannak arra, ahogyan a világot és a tereket látjuk, ahogyan világban és térben tájékozódunk és tevékenykedünk. Jeremy W. Crampton könyve bevezetés kíván lenni a kritikai kartográfiába, annak történetébe, elméletébe és gyakorlatába. A kötet 2010-ben jelent meg, úgyhogy adódik a kérdés: miért figyelemre méltó 2022-ben egy tizenkét évvel ezelőtt megjelent bevezető a kritikai kartográfiába? A csönd miatt. Ha ugyanis kinyitunk egy prominens könyvet a kulturális, politikai vagy társadalmi földrajzról, több mint valószínű, hogy semmit vagy csak igen keveset találunk a térképészetről és a térinformatikáról, még ha szemlélete, megközelítése kritikai is. Ha pedig előveszünk egy térképészeti-térinformatikai könyvet, hatalomról, politikáról szinte sohasem esik szó, legfeljebb biztonságpolitikai vonatkozásban. De Jeremy W. Crampton könyve azért is figyelemre méltó, mert a térképészet digitalizálódásával nemcsak földrajzi informatikai rendszerek (GIS) jöttek létre, hanem térképek mindennapi életünk részévé váltak. Olyannyira, hogy a térképezés ma már nem a kartográfusok monopóliuma. Mi is, kik általában és többnyire nem vagyunk „térképészszakik”, lehetünk térképkészítők (lásd például a Google interaktív térképalkalmazását). Ezek az életünk részeivé váló vagy életünk részeként születő térképek ugyancsak nem semlegesek és ártatlanok, ugyanúgy nevekkel látnak el, fölosztanak, elrendeznek, kategorizálnak tereket, helyeket, embereket és nemembereket, ugyanúgy hatalommal átitatott tudást állítanak elő és közvetítenek. Ahhoz, hogy lássuk, mi mást is csinálnak a térképek, a térképezési elméletek és gyakorlatok azon kívül és azzal együtt, amit a kartográfia önmeghatározása szerint csinálnak, nélkülözhetetlen a kritikai kartográfia. Ajánlott olvasmányok: Stuart Elden – Jeremy W. Crampton (szerk.): Space, Knowledge and Power. Foucault and Geography. (Online adatbázisunkból letölthető.) Sybille Lammes et. al.: Time for Mapping. Cartographic Temporalities. (Online adatbázisunkból letölthető.)Christine Schranz (szerk.): Shifts in Mapping. Maps as a Tool of Knowledge. (Online adatbázisunkból letölthető.) Clancy Wilmott: Mobile Mapping. Space, Cartography and the Digital. (Online adatbázisunkból letölthető.) Faragó László (szerk.): Kortárs térelméletek kelet-közép-európai kontextusban. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Zombory Máté: Az emlékezés térképei: Magyarország és a nemzeti azonosság 1989 után. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Berger Viktor: A térképek rejtett tere. Buksz 24 (2012/1), 30–36. Keményfi Róbert: Földrajzi tér és etnicitás. A kritikai geográfia tanulságai.