Hadas Miklós: Outlines of a Theory of Plural Habitus című könyve a habitus bourdieu-i elméletének újragondolása: egy „tanítvány” a „mester” kései munkáiban elhintett magvakat (logos spermatikosz) szökkenti szárba.   A plurális habitus Hadas-féle elmélete a gyakorlat bourdieu-i elméletén alapul. Ezen elmélet egyik kulcsfogalma a habitus, amin Bourdieu a tartós és testbe vésődő diszpozíciók olyan rendszerét érti, amely valamennyi múltbeli tapasztalatot integrálva, minden pillanatban az észlelés, értékelés és cselekvés mátrixaként működik. Hogy hogyan, az Hadas szerint legjobban a „játszmaérzék” vagy a „játékérzék” metaforájával világítható meg, imígyen: ismétlődő gyakorlatok-gyakorlások során sajátítjuk el a focizás (labdakezelés, helyezkedés, cselezés, védekezés, támadás, test-test elleni küzdelem stb.) csínját-bínját, tesszük magunkévá, vésődik belénk, testünkbe, hogy aztán magától, spontán és improvizatív módon a kiszámíthatatlan vagy legváratlanabb helyzetekben is irányítsa, szabályozza megnyilvánulásainkat. A habitus bourdieu-i fogalma tehát a cselekvések/viselkedések nem tudatos, nem reflektált és nem célorientált módját jelöli – azt, amelyet a cselekvések (gyakorlatok) generálnak, és amely (legkülönfélébb helyzetekben) cselekvéseket generálnak; azt, amely (mindenféle a priori biztosíték, harmonia praestabilita vagy karmester nélkül) összhangot biztosít, a „gyakorlatok összehangolását” és az „összehangolás gyakorlatát”.  A játszmaérzék metaforája azonban némiképp félrevezető. A diszpozíciók ugyanis Bourdieu szerint nem csak az olyan gyakorlatokban vezérelhetnek, amelyekben sajátunkká váltak: átvihetők egyik gyakorlatból a másikba. Ezt példázza, mondjuk, a küzdőszellem vagy a küzdés módja, stílusa, amit a focizás során vésődik belénk, és aztán átvisszük a politika terepére, vagy éppen fordítva. No de mi történik a különböző gyakorlatokban magunkévá tett vagy egyik gyakorlatból a másikba átvitt diszpozíciókkal (habitusokkal)? Egymásra épülnek? Egymásra rétegződnek? Egymásba-, illetve összeolvadnak?  Ez hosszú ideig még csak kérdésként vagy problémaként sem merülhet föl Bourdieu-nél. A habitus elmélete ugyanis azt hivatott magyarázni, hogy miként termelődnek és termelődnek újra a társadalmi pozíciók közötti különbségek és távolságok, vagyis miként termelődik újra a fönnálló társadalmi struktúra. A társadalmi pozíció eredetileg és általában osztálypozíciót jelöl Bourdieu-nél, a habitus pedig osztályhabitust. Van, hogy nem, például a Férfiuralom című könyvében, ahol is a pozíció nemi, dzsenderpozíciót, a habitus pedig nemi, dzsenderhabitust. Ám abban nincs változás, hogy a habitus (ugyan több van belőle, de mindegyik) homogén; a habitus társadalmi pozícióhoz kötött és általa meghatározott; a társadalmi pozíciók (osztályok/nemek) közötti viszony szerkezete hosszú távon is állandó: „a különbség struktúrája változatlan.” Csakhogy például a társadalmi nemi struktúra esetében ez, mutat rá Hadas, egyszerűen nem igaz. A „férfiuralom” újratermelődésnek, mondja Bourdieu, megvannak a helyei: a család, az iskola, az egyház és az állam az a négy intézmény, amely a társadalmi nemi struktúra újratermelődésért felel. Társadalomtörténészi munkákra támaszkodva Hadas ezzel szemben azt mutatja ki, hogy a négy intézmény hosszú távon éppenséggel a nemek közötti hierarchikus-hatalmi viszonyok átalakításában, mi több, a férfiuralom szerkezetének megváltozásában és a nők emancipációjában játszottak meghatározó szerepet. Két meglepő, nem mai fejlemény jól érzékelti, miről is van szó.   A középkor derekán egyfelől a férfi uralkodik a nő fölött, másfelől viszont a férfi azzal a nővel, akinek tisztessége, annak megőrzése a családi, rokonsági, nemzetségi becsület és a vérvonal megőrzésének elsődleges garanciája immár, nem azt csinál, amit csak akar; továbbá a megfelelő rangú nőknek kijár a hűbérúr és hűbéres alá-fölrendelt viszonyát kifejező hűségeskü vagy térdhajtás.   A 17. századi Hollandiában – erről az a mindennapi élet pillanatát megörökítő metszet is tanúskodik, melyen egy hálósapkás apa látható, aki éjszaka karján gyermekével sétálva altatódalt dúdol, miközben a gyerek anyja nyugodtan alszik az ágyban – megszületik a „családapa”, jóllehet másutt a „családfő” dominál.   Hadas tehát azt állítja: nem igaz, amit Bourdieu állít: a férfiak és nők közötti különbségek struktúrája változatlan maradt. A nyugati világban – mintegy ezer év alatt – a nemek közötti viszonyok és annak szerkezete gyökeresen átalakult: a férfiak és nők ma olyan diszpozíciókat testesítenek meg, amelyek korábban a másik nem diszpozíciói voltak: a férfiak nőiesedtek, a nők férfiasodtak. A férfiasságot és nőiséget, persze, értelmezhetjük Bourdieu nyomán továbbra is olyan diszpozíciókként, amely a gyakorlatokban kristályosodik ki és vésődik be, értelmezhetjük habitusként, a férfiasság és a nőiesség történetét elbeszélhetjük-magyarázhatjuk a gyakorlat, a diszpozíció és habitus bourdieu-i fogalmát használva, csak újra kell értelmeznünk azt.   Hasonló – nem csak a nemi habitusokat érintő – következtetés vonható le Hadas szerint a habitus bourdieu-i fogalmát használó, de azt finomító-kritizáló mobilitáskutatásokból vagy individuumszociológiákból is. Az, hogy a habitust nem tételezhetjük sem egyneműnek, sem társadalmi osztálypozíció vagy dzsenderpozíció által meghatározottnak és ahhoz kötöttnek, a pozíciók közötti különbségek szerkezetét pedig állandónak.  A habitus bourdieu-i elméletének újragondolására ösztönöz Hadas szerint maga Bourdieu is, akinek a kései szövegeiben elszórtan megjelennek olyan fogalmak, amelyek ugyan kidolgozatlanok maradnak, de a habitus plurális habitusként való újragondolása irányába mutatnak. Ilyen (kvázi)fogalom például az „elsődleges habitus/diszpozíció”, a „sajátos habitus/diszpozíció” vagy a „hasadt habitus”.  A habitus bourdieu-i elméletének Hadas-féle újragondolása, a plurális habitus elmélete végül nemcsak a habitus, hanem egyben a társadalom bourdieu-i relációs fogalmának az újraértelmezése is. Ebben Norbert Elias játszik kulcsszerepet, aki a szociológia tárgyaként a figurációkat jelölte meg, mondván, hogy a társadalmat az egyének sokféle és sokrétű hálózataiból szövődik: az egymáshoz sokféle módon kapcsolódó egyének a kölcsönös függések szövedékeit vagy figurációit alakítják ki, melyekben többé-kevésbé ingatag hatalmi viszonyok jönnek létre és válnak uralkodóvá. Ilyen szövedék vagy figuráció például a család, az iskola vagy az állam. A társadalom bourdieu-i elméletébe az eliasit beoltva Hadas elméletileg is megalapozva mondhatja: a hatalmi viszonyok, avagy a különbségek struktúrája nem állandó, hanem változó, képlékeny, ingatag, az alakzatok vagy az alakzatok struktúrájának megváltozása pedig elmozdulásokat, egymásra rétegződéseket, nem egyidejűek egyidejűségeit, többféleséget, hasadásokat idéznek elő az egyénekbe vésődő diszpozíciókban, a habitusokban.  Ajánlott videó: Hadas Miklós: Mire jó és mire lehet még jó Bourdieu szociológiája?  Ajánlott olvasmányok: Hadas Miklós: A transzformáció elvei. Bevezetés egy késő bourdieuziánus habituselméletbe. Erdélyi társadalom 17/2 (2019), 193–211. Threadgold, Steven: Bourdieu and Affect. Towards a Theory of Affective Affinities. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)