A jövő szociológiája – ez a tárgya a Sociology: A Journal of the British Sociological Association áprilisi, könyvtárunkban olvasható különszámának (Volume 57, Number 1, 2023). Maga a szókapcsolat kétértelmű, de igen hamar kiderül, hogy a tanulmányok többségének középpontjában nem a szociológia jövője vagy a jövő szociológiája, hanem a jövőszociológia és annak jövője áll. Egyik sem olyasmi, ami magától értetődő lenne. Sem az, hogy a jövő szociológiai kutatás tárgya lehet, sem az, hogy a jövőszociológiának van jövője. Egyrészt azért, mert a szociológus – akárcsak a politikatudós – a jelen elemzője szokott lenni. Másrészt azért, mert a szociológiát áthatja az a meggyőződés, hogy a társadalmi világ nem olyan, hogy vele kapcsolatban előrejelzéseket tehetünk. Ez nem egyszerűen nehéz vagy bizonytalanságokkal teli, hanem lehetetlen: a jövő a társadalom esetében előrejelezhetetlen, kiszámíthatatlan, megismerhetetlen, hozzáférhetetlen, amiért is szociológiai kutatás tárgyát nem képezheti. A szociológia így nem tehet mást, mint hogy a jelenre fókuszál. Ennek kutatásába olykor a múltat (történelmet) is bevonja, mindazonáltal a szociológia – akárcsak a politológia – alapvetően jelenközpontú. A társadalmi jövő kutatásában a szociológia tehát nem kért helyet, de nem is kapott, abban olyan tudományok vettek részt, amelyek nem tartózkodtak annyira az előrejelzéstől a társadalmi világot illetően, és nagyobb befolyásuk is volt a jövőt alakító-formáló társadalmi vitákra, a kormányzati politikára meg az üzleti életre. 2013-ban Arjun Appadurai talán joggal jelentette ki, hogy a közgazdaságtan a jövő tudománya, de ma minden bizonnyal már az adattudomány az. Hogy mennyire, azt kiválóan illusztrálja Barabási Albert László Villanások című, igen ambiciózus könyve. Ennek alapállítása ugyanis ez: „[m]inél alaposabban vesszük szemügyre az emberek cselekvéseit, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy egyszerű, rekonstruálható mintázatokat követnek, amelyeket átfogó törvények uralnak” (22. o.). Vagyis: „ha egész életünket számok, képletek és algoritmusok segítségével fejezzük ki, kiderül, hogy valójában sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mintsem gondolnánk. […] Ha […] cselekvéseinket és azok időzítését vesszük szemügyre, olyan mintázatokra bukkanunk, amelyek nemcsak nálam vagy nála figyelhetők meg, hanem több milliárd másik embernél is. Egyidejűleg villanások és szabályosságok jellemeznek minket. Látszólag véletlenszerű, mégis alapvetően kiszámítható vonások. Persze teljesen véletlenszerű eseményekkel is találkozunk. Ám azok között is egészen univerzális módon evickélünk át” (278. o.). Ha így van, akkor a jövő igen-igen pontosan és megbízhatóan előrejelezhető: „Az emberek kiszámíthatóságát meghatározni hivatott algoritmusainkat több millió emberen teszteltük, és mindössze egyetlen ember esetében vallottunk kudarcot” (11. o.). Ez egy szociológust (is) villáscsapásként ér, mondhatni egy egész világ omlik össze benne (is). Nemcsak azért, mert minden bizonnyal mást gondolt (ő is) az emberről, hanem azért is, mert így az adattudomány elvenni látszik a kenyerét, és a szociológia legfeljebb az adattudomány szolgálalóleányaként folytathatja. Ezért egy mai szociológus, hacsak nem pusztán a klasszikus szövegekkel való szöszmötölést tekinti hivatásának, aligha kerülheti meg a kérdést: végleg elveszti-e a szociológia kompetenciáját a cselekvések mintázatainak, szabályszerűségeinek feltárását illetően, következésképp semmi olyasmit sem tud már kínálni és nyújtani a jövőkutatások számára (sem), amit más tudományok jobb minőségben és szakmányban ne tudnának? Illetékes-e, van-e helye a szociológiának a jövőkutatásban? És ha van, mit tud nyújtani, amit más nem? Van-e jövője a jövőszociológiának? E kérdésekkel kapcsolatban különszámunk bevezető, de az előszó szerepét is betöltő tanulmánya több állítást is megfogalmaz. Ezek közül most kettőt emelünk ki, hozzátéve egy kicsit a magunkét. Nem igaz, hogy a szociológia ne foglalkozott volna a jövővel, jóllehet kifejezetten nem kutatta azt; a szociológiát úgyszólván átszövi a jövő. Nemcsak azért, mert van a szociológiának egy olyan, ma is élő, cselekvéselméleti alapon művelt hagyománya, mely szerint a társadalmi cselekvések világában léteznek szabályszerűségek, ezek feltárhatók, leírhatók, megérthetők, megmagyarázhatók, és ezek alapján előrejelzéseket tehetünk; hanem azért is, mert van a szociológiának olyan gazdag elméleti, módszertani és empirikus hagyománya is, amely releváns és nélkülözhetetlen a jövő megértését és alakítását illetően egyaránt. Ezt a hagyományt testesíti meg többek között a jelenben zajló átmeneteket vizsgáló-kutató szociológia, mely állításokat fogalmaz meg azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz a társadalom, vagy hogy a kortárs fejleményeknek milyen társadalmi következményei lesznek. Lehetséges, hogy az adattudomány igen-igen pontosan előre tudja jelezni az emberi cselekvéseket, ám épp emiatt nem tudja előrejelezni az adattudomány hatását a társadalomra. „Ha ugyanis – mint Barabási idézett könyvében írja – nem ismerjük a múltat, nagyon nehéz előre látni a jövőt. […] ha a jövőt akarjuk ismerni, előbb vissza kell mennünk a múltba.” (225. o.) Ebből az következik, hogy ami új, ami még alig volt vagy nem volt, aminek még alig van vagy nincs múltja, azt nagyon nehéz vagy lehetetlen előrelátni – legalábbis azzal a megismerő és módszertani eszköztárral, amivel az adattudomány dolgozik. A szociológia viszont másmilyennel dolgozik, és könnyen lehet, hogy sokkal jobban képes meglátni azt, amit az adattudomány nem vagy csak nagyon homályosan tud. Például az adattudomány társadalomátalakító hatását. Hogy választ adhassunk a kérdésre, kapcsolódhat-e és hogyan kapcsolódhat a szociológia a jövőkutatásba és jövőalakításba, egyrészt meg kell különböztetnünk egymástól a szociológiát mint önálló, sajátos elméleti, módszertani készlettel és tudással rendelkező diszciplínát, és a szociológiát mint diszciplínákon átívelő gyakorlatot, mely különféle szereplőkkel a legkülönfélébb intellektuális vállalkozásokba kapcsolódik be, nem diszciplínaként, hanem projekttudományként működik (alkalmazza és újraalkalmazza, kombinálja és újrakombinálja a meglévő tudást különböző kontextusokban). Másrészt különbséget kell tennünk kétfajta kutatás között: az egyik megfigyeli a jövőre vonatkozó várakozásokat, elgondolásokat és képzeteket, valamint azt, hogy miként alakítják-formálják ezek a jövőt, illetve lépnek föl ilyen igénnyel, a másik viszont maga is a jövőalakítás, jövőformálás igényével lép föl. Az előbbire a szociológia diszciplínaként vagy interdiszciplinárisan művelve alkalmas, az utóbbira transzdiszciplinárisan és projekttudományként művelve. Különszámunk mindegyik tanulmánya a jövő szociológián mint diszciplínán belüli helyére reflektál különböző tematikus nézőpontból, egyszersmind demonstrálja, hogy a szociológia gazdag elméleti és módszertani erőforrásokkal rendelkezik, melyek kamatoztathatók a jövőkutatásban. Megkerülhetetlen alapkérdés persze, hogy voltaképp mi is a jövőszociológia kutatásának tárgya, mi is a jövő, amit kutatunk? A tanulmányok szerzői egy platformon vannak abban, hogy a jövő nem redukálható arra a temporális logikára, mely szerint a múlt formálja a jelent, amelyből a jövő kinő, kivetül. Másképp fogalmazva, szerzőink egyetértenek abban, hogy nem egyféle temporális logika létezik, és hogy nem egyetlen fajtája van a jövőnek, hanem több. Mégpedig – ez rajzolódik ki összességében a tanulmányokból – legalább négyféle: konkrét jövő (az, ami lehetne vagy aminek lennie kellene); absztrakt jövő (a kívánatos jövő szükséges feltételeit vagy elveit megvilágító elképzelések, elgondolások); látens jövő (alakulóban, formálódóban van, de még nem valósult meg, még nem öltött testet); elvesztett/veszendőbe ment jövő (ígéretek, remények, spekulációk, melyek tévedésnek bizonyultak, nem váltak valóra). Ezek a jövők nem olyanok, amik ilyen-olyan, viselkedések vagy cselekvések rejtett mintázatán alapuló valószínűséggel eljönnek, hanem olyanok, amelyek alakítják-formálják azt, ami ilyen-olyan valószínűséggel eljöhet; a jövő – különféle formáiban – nem olyasmi, ami majd lesz vagy már nem lesz, hanem mindig is jelen van, és hat. Szerzőink tehát bírálják és elutasítják azt a temporális logikát, amelyet az adattudomány is követ: hogy a jövő a múltbeli cselekvésekből, azok mintázatából vezethető le. Ez azon a feltételezésen alapul, hogy egyirányú oksági kapcsolat van a múlt, a jelen és a jövő között. Szerzőink ezzel szemben amellett érvelnek, hogy a jövő kutatása nem lehet a lineáris temporalitás logikájára redukált, nem merülhet ki a modellezésben, lehetséges szcenáriók fölvázolásában, szimulációkban, predikciókban, hanem nélkülözhetetlen a temporalitások kutatása. Ez egyben azt is jelenti, hogy a jövőkutatás fókuszát szerzőink a mi és hogyan változik/változhat vizsgálatáról áthelyezik a temporalitások, valamint annak vizsgálatára, hogy a jövő milyen formákban van jelen, s hogyan jönnek létre, hatnak, alakítják-formálják a társadalmi valóságot, benne a jövőalakítást ezek a formák. A Sociology különszámának tanulmányai végül is amellett érvelnek, s azt üzenik, hogy a szociológia (a temporalitások és a jövő formáinak kutatása) nélkül a jövőkutatás egydimenziós és menthetetlenül korlátolt marad, a jövőkutatásnak éppen ezért szüksége van a jövőszociológiára. Ajánlott olvasmányok: Urry, Johm: What is the Future? (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Appadurai, Arjun: The Future as Cultural Fact. Essays on the Global Condition. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Adam, Barbara: Towards a Twenty-First-Century Sociological Engagement with the Future. Szántó Zoltán – SYI: Fizikusok, bélyeggyűjtők, emberjárás-jelentők.