Hans-Peter Müller Max Weber – Eine Spurensuche című könyvét megpillantva a szerzővel együtt kérdezhetjük: mi a fenének még egy könyv Max Weberről? A vele meg műveivel foglalkozó irodalom könyvtárnyi. Úgy tűnhet, nincs mit mondani, nem lehet újat mondani, mindent elmondtak már. Talán így is van. Mindazonáltal a fáradhatatlan recepció és a részletekbe menő, aprólékos értelmezések özönében könnyen veszendőbe megy, hogy mit is akar és tud nekünk mondani ez a klasszikusává lett szerző, mi az üzenete számunkra. Nem könnyű erre válaszolni, mert mi kötné össze a témák és problémák temérdek sokaságát-sokféleségét, amivel Weber foglalkozott? Mi lenne, van-e közös nevezője ezeknek? Müller – erre utal a könyv alcíme – nyomkeresésbe kezd, hogy a weberi témák és problémák özönében a mának is szóló központi elgondolásokat és belátásokat találjon. Ezt Weber különböző műveinek, illetve gondolatmeneteinek elemzésén keresztül végzi el. Nem célja, hogy Weber életművét zárt, koherens egészként interpretálja. Megkísérelhetné, de az eredmény minden bizonnyal hamis lenne. Mert ez az életmű keresztbe tesz minden ilyen kísérletnek. Túlságosan töredékes-szerteágazó ehhez. Weber Müller olvasatában a modernség genealógiájának föltárásra törekedett, anélkül, hogy lett volna egy ilyen kutatási programja. Nem vázolt, dolgozott ki ilyet. Társadalomelméletet sem. Nagy elméletet sem. Inkább társadalomtörténetet írt, amihez az empirikus valóságból táplálkozó gondolati konstrukciók (az ideáltípusnak nevezett fogalmak) hálóját alkotta meg. Webert ugyanis nem az elmélet, hanem a valódi történelem érdekelte. Az, hogy a körülmények miféle láncolata vezetett oda, hogy épp Nyugaton és csakis Nyugaton tűntek föl olyan kulturális jelenségek, amelyeknek egyetemes jelenőségűnek és érvényűnek gondolunk. Például az, hogy a körülmények miféle láncolata vezetett a nyugati kapitalizmus „take off”-jához. Vagyis Webert nem kapitalizmus mint olyan, nem a kapitalizmus önmagában, hanem a sajátos, nyugati kapitalizmus, nem a modernitás, hanem a sajátos, nyugati, modern, de egyetemes érvényűnek és jelentőségűnek vélt kulturális jelenségek érdekelték – ezek eredete és világunkat meg életünket (személyiségünket és életmódunkat) átformáló hatása. Weber ennek megfelelően nem rendszerből, nem a kapitalizmusból vagy a törtélemből és ezek törvényeiből indul ki, hanem sok területen sokféle jelenséget vizsgál. A modernség weberi genealógiájának megértéséhez ezért számunkra sem nyílegyenes út vezet. Müller stratégiája az, hogy Weber műveinek hagyományos három részre osztását követve megkísérli prezentálni a weberi témák és problémák, elgondolások és nézőpontok sokaságát, melyek Webernél a modernség genealógiájának feltárását szolgálják, közben viszont egyúttal mélyfúrásokat is végez annak érdekében, hogy esetleg maradandó, aktuális és releváns weberi belátásokat, felismeréseket, meglátásokat hozhasson napvilágra. Merthogy Weber Müllert nem önmagában érdekli, hanem az, hogy mit tud, tud-e nekünk bármit is mondani a 21. században. A „Weber-ipar szakmunkásai” mindazonáltal unottan és joggal vághatják Müller fejéhez: ebben a Weber-könyvben nincs semmi új, semmi szenzációs felfedezés, úttörő-eredeti olvasat, egy új Weber. De Müller nem nekik, nem a Weber-specialistáknak ír. Hanem azoknak, akik bejárást szeretnének kapni a szociológia egyik nagy klasszikusához. Köztük talán vannak olyanok, akiket Weber nagysága elriaszt a szövegeivel való foglalatoskodástól. Ám ez, amennyiben közel szeretnénk magunkhoz, jelenünkhöz hozni, nem spórolható meg, neki kell veselkednünk a szövegeknek. Újra meg újra. Ha ezt nem tesszük, akkor Weber nem lesz más, csak egy klasszikus, aki előtt hajbókolhatunk. A „szent” cél érdekében az életmű összetettségét azonban nem mismásolhatjuk el, le kell mondanunk, hogy zárt, egységes egészként interpretáljuk azt. A Weber-recepció feltűnő sajátossága, állapítja meg Müller, hogy nem Weberrel, hanem Weberről beszél. Ez a beszéd viszont folyamatos. Vannak olyan klasszikusok, mint például Karl Marx, akik iránt hol fölfut, hol lecseng a tudományos érdeklődés. Weber nem ilyen, az ő népszerűsége töretlen. Minek köszönhető ez? Miben is áll Weber szűnni nem akaró vonzereje? Mi Weber titka? A helyzet paradox. Marxista vagy neomarxista szociológia van, de weberiánus vagy neoweberiánus? Weber a maga korában úttörőnek számított, ma az egyik legtöbbet idézett szociológus, de van követője, van weberi iskola, irányzat? Na ugye! Weber paradoxona, avagy titka tehát ez: állandóan és mindenütt jelen van a társadalomról szóló tudományos beszédben, de a mai, kivált a mainstream szociológia nagyon is megvan Weber nélkül: róla beszél, de nem vele vagy őt követve, hogy aztán túllépjen rajta. Nem véletlen, hogy a mai szociológusok nem lépnek Weber nyomába. Azért nem, mondja Müller, mert az túl nagy számukra. A szociológia mint diszciplína differenciálódása és specializálódása miatt egy mai, magára valamit is adó szociológus nem fogalmazhatja meg weberi módon kérdés- vagy problémafölvetését. Ha így tenne, akkor semmi perc alatt a dilettantizmus vádjával illetnék – korántsem jogtalanul – a professzionális szakszociológusok, kik féltékenyen őrzik-védik területüket mindenféle illetéktelen betolakodótól, határátlépőtől, azoktól, akik nem veszik figyelembe a szakterület legújabb (rész)kutatásait, (rész)eredményeit, nem kapcsolódnak azokhoz, egyszóval azoktól, akik merészelnek „nagyban gondolkodni”. Innen nézve úgy tűnhet, Weber immár csak történelem, nem több mint a holt klasszikusok egyike, aki elfoglalta és őrzi tiszteletre méltó helyét a Szociológia Pantheonjában, akiről lehet s kell beszélni, akit lehet s kell idézni, de ennyi. Mégsem egészen ez a helyzet. Mert még ha be is következett az, amivel Weber számolt, tisztában volt: műve meghaladottá vált, Weber mégsem avult el, sőt az idők folyamán egyre fontosabb lett – és nem csak a szociológiában. Miként lehetséges ez? Müller válasza a következő: Hogy Weber a szociológia klasszikusa lett, az egy nagy félreértés. Weber ugyanis – mint tudjuk – nem volt szociológus, a mai értelemben semmiképp. Hanem, először is, ahogy a franciák mondanák, un maître penseur [a gondolkodás mestere], olyasvalaki, akitől nem csupán tényeket, módszereket, szempontokat kapunk, hanem egy gondolkodásmódot is. Másodszor, Weber tudománya köztes helyet foglal el az empirikus társadalomkutatás és a nagyelmélet-alkotás meg a kordiagnózis között: konstellációelemzést végez az egyszerre empirikus és konstruált fogalmaival, az ideáltípusokkal. Ezen elemzések eredményeképp olyan elementáris megállapítások születnek, amelyek a mai társadalomtudományos kutatások számára is ugródeszkaként tudnak szolgálni. Weber voltaképp minden kutatási területen jelen van, mint spiritus rector, aki a specializálódott kutatásoknak ugyan sem az irányát, sem a módját nem jelöli ki, és nem is tudja, de támpontokat adni igen. Harmadszor, a szociológia klasszikusait általában nem problémamegoldásaik, hanem problémafelvetéseik miatt olvassuk. Az előbbiek elavulhatnak és túlhaladottá válhatnak, az utóbbiak viszont megőrizhetik érvényességüket és jelentőségüket. Így van, ez történt Weberrel is. Fogalomalkotása problémaorientált, a konstellációk, azok sajátosságainak, dinamikáinak, elmozdulásainak, változásainak elemzésén alapuló modellalkotása ugyancsak az. Weber nagy trükkje, hogy nagy kérdésekre mértéktelen aprómunkával válaszolt. Eredményei töredékesek, ideiglenesek, előzetesek és meghaladottak, de művei (lehetséges) kutatási programok kereteivel szolgálnak a mai kutatók számára is. Weber – fogalmaz Müller – egy „nyomvágó”: a problémák specifikációjával olyan ösvényeket vágott, amelyen elindulhatunk az ő nyomait követve. Hogy aztán mit csinálunk, más kérdés. Mindenesetre ahol Weber megmunkálta a földet, ott nemcsak körbeszántotta, hanem nyomvonalakat is húzott. Így lett Weber sokszoros alapítóatyává a szociológián belül és kívül, innen és túl. Ajánlott olvasmányok: Max Weber zum 100. Todestag. Ein Interview mit Wolfgang Schluchter. Berliner Journal für Soziologie 31/1 (2021): 23–55. (Online könyvtárunkból letölthető.) Schwinn, Thomas: Klassikerdämmerung. 100 Jahre Max Weber im Kontext der Soziologiegeschichte und des aktuellen Zustandes unserer Disziplin. Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie. 72/3 (2020): 351–381. (Online könyvtárunkból letölthető.) Turner, Bryan S.: Max Weber. From History to Modernity. (Online könyvtárunkból letölthető.) Swedberg, Richard – Agevall, Ola (ed.): The Max Weber Dictionary. Key Words and Central Concepts. Second Edition. (Online könyvtárunkból letölthető.) Ghosh, Peter: Max Weber and „The Protestant Ethic”. Twin Histories. (Online könyvtárunkból letölthető.)