Az Everyday Resistance című, Bruno Frère és Marc Jacquemain által szerkesztett kötet tanulmányai a hétköznapi ellenállás és a pragmatikus szociológia koncepcióját összegyúrva vizsgálják empirikusan a 21. századi franciaországi társadalmi aktivizmust. Megközelítésüket, eljárásukat nevezhetjük mikroszociológiainak, mert nem a nagybetűs, emlékezetes eseményekre, hanem az apró, mindennapi, ám jelentőségüket tekintve a nagyokkal gyakran vetekedő tettekre koncentrálnak: a hétköznapi ellenállás különféle formáira és gyakorlataira. Ha hétköznapi ellenállás, akkor mindenekelőtt James C. Scott, aki a Domination and the Arts of Resistance című könyvének egyik mottójául választott etióp közmondással tömören és velősen összefoglalja, mit ért ő hétköznapi ellenállás alatt: „Amikor a földesúr elhalad mellette, a bölcs paraszt mélyen meghajol, és csöndesen fingik egyet.” Scott szakít azzal a megközelítéssel, amely a látványos és emlékezetes eseményekre, a kollektív cselekvés olyan megnyilvánulásaira koncentrál, mint a forradalmak, felkelések, lázadások. Ő – ezzel szemben – a hétköznapok világát helyezi középpontba, azt állítva, hogy itt az ellenállásnak olyan sokféle, sokszínű, kifinomult, többé-kevésbé folyamatos formáival találkozhatunk, amelyek jelentősége gyakran meghaladja a nagy elbeszélésekben reflektorfénybe állított kollektív cselekvésekét. Ilyen például az idézett etióp közmondásban a csöndes fingás, vagy a színlelés, tettetett tudatlanság, csórogatás, csempészés, vadorzás, szabotázs, munkalassítás, orvtámadás, gyújtogatás, rágalmazás, névtelen fenyegetés. Scott szakított azzal a személetmóddal is, amely az alávetettekben passzív tömeget, csőcseléket, vulgáris, primitív, vak népséget lát, olyan sokaságot, amelyhez tartozók zokszó nélkül engedelmeskednek. Hogy miért, azaz miért adják be ezek az emberek a derekukat, miközben adott esetben, például demokratikus rendszerekben más lehetőségük is lenne, arra a hagyományos marxista válasz ez: az alávetettek a hamis tudat állapotában leledzenek, ami az uralkodó osztály által propagált ideológia számlájára írható. Ez ugyanis nemcsak elfedi, eltakarja az alávetettek elől valóságos helyzetüket, hanem el is fogadtatja velük azt, vagy legalábbis eléri, hogy beletörődjenek abba. Scott ezzel szemben arra mutat rá: nem igaz, hogy az alávetettek agymosottak, teljes mértékben a megtévesztés áldozatai és tétlenek. Voltak és vannak olyan egyéni, ám nem egyedi és egyszeri nyelvi/testi megnyilvánulások, amelyekkel az alávetettek szembeszegülnek az uralkodó osztállyal, állammal, renddel. Nem nyíltan és kinyilvánítva teszik ezt, céljuk nem a fönnálló rend megdöntése, hanem csupán saját életük előmozdítása, saját érdekük érvényre juttatása. Egyfelől tehát egyéni és önérdekkövető megnyilvánulásokról van szó, másfelől viszont nem egyedi, elszigetelt, hanem elterjedt, ismétlődő és valamilyen mintázat szerint zajló tettekről, melyek hatása éppen ezért túlmutat az egyénen és önérdeken – olyanfajta mikroszintű gyakorlatokról és technikákról, amelyek hatása makroszintű, és adott esetben felkeléshez vagy forradalomhoz vezetnek. Az ilyen megnyilvánulásokat nevezi Scott a hétköznapi ellenállásnak, mondván, a történelmet olyan emberek is csinálják, akiknek látszólag semmi hatalmuk, esélyük és lehetőségük beleszólni a történelembe: az alávetettek, kitaszítottak, jogfosztottak. Az Everyday Resistance kötet tanulmányainak szerzői egy kicsit (nem teljesen) másképp értelmezik a hétköznapi ellenállás fogalmát, mint Scott: 1. A hétköznapi ellenállás gyakorlat (nem tudat, szándék, stratégia, nem felismerés/öntudatra ébredés eredménye) – azaz: mindenekelőtt gyakorlat, mégpedig túlélési vagy vész-/szükséghelyzet szülte gyakorlat, olyan, amelyet az alanyok azelőtt vagy anélkül folytatnak, hogy ellenállni szándékoznának, és tetteiket ellenállásként fognák föl. 2. Ezek a gyakorlatok összefonódnak a mindennapi életet átszövő hatalommal (nem hatalommentesek vagy hatalomtól függetlenek) – azaz: a hétköznapi ellenállás hatalmi viszonyok kereszteződése. Mégpedig egyrészt abban az értelemben, hogy a hatalom és ellenállás elválaszthatatlan egymástól, kölcsönösen föltételezik egymást: ahol hatalom van, ott ellenállás is van, illetve ahol ellenállás van, ott hatalom is van. Másrészt abban az értelemben, hogy ki az uralkodó és ki az alávetett, ki a hatalomgyakorló és ki az ellenálló, azt nem egy (átfogó vagy mindenható) viszony és az abban elfoglalt hely dönti el: egy és ugyanaz személyek hol uralkodók, hol alávetettek, és nemcsak elszenvedik a hatalmat, hanem gyakorolják is, adott esetben a hatalomgyakorlás új formáit vagy technikáit megteremtve. Az ellenállás hétköznapi formái átszövik a történelmet, mindazonáltal hosszú ideig észrevétlenek, figyelemre se méltatottak maradtak. Reflektorfénybe kerülésük az Everyday Resistance bevezetője szerint annak köszönhető, hogy a hagyományos marxista munkásmozgalom világosan és egyértelműen azonosítható alanyával együtt végérvényesen múlttá lett. Ennek volt egy teleologikus víziója, mely szerint a proletariátus objektív helyzetéből fakadóan természetes és egyetemes küldetéssel bír: a proletariátus emancipációja egyben az emberiség emancipációja, és ez az emancipáció történelmileg szükségszerű. Mára ez a vízió elveszítette relevanciáját, többek között pont azért, mert már nincs olyan világosan és egyértelműen azonosítható alany, mint amilyen a proletariátus volt. Alá-fölérendeltségek, hatalmi-uralmi viszonyok, társadalmi egyenlőtlenségek természetesen továbbra is vannak, mint ahogyan ezekkel szemszegülő kollektív cselekvések is. Ezek az aktivitások azonban nem illeszthetők egy nagy (teleologikus) elbeszélésbe, alanyai, tárgyai és céljai nem gyúrhatók eggyé vagy hozhatók közös nevezőre. Az Everyday Resistance kötet szerzői esettanulmányaikban – csatlakozva a pragmatikus szociológia Luc Boltanski és Laurent Thévenot által kidolgozott koncepciójához – az igazságtalanságokkal szembeni hétköznapi ellenállás különféle jelenkori gyakorlatait vizsgálják, arra törekszenek, hogy a cselekvők konkrét gyakorlatán keresztül írják le az ellenállás hétköznapi formáit, rekonstruálva azokat a diskurzusokat is, amelyekkel ezek a cselekvők legitimálják aktivitásukat. Tanulmánykötetünk szerző egyrészt tehát abból indulnak ki, hogy a szociológusoknak nincs privilegizált hozzáférésük a cselekvők indokaihoz, amiért is – ez a pragmatikus szociológia maximája – vissza magukhoz a cselekvőkhöz! Másrészt abból a (nem légből kapott, hanem az igazságtalanságokkal szembeni aktivitás ténye által implikált) feltételezésből, mely szerint az igazságtalanságon való felháborodás morális emberi képesség. Céljuk az, hogy gyakorlatok és az igazolási diskurzusok empirikus vizsgálata által feltárják a hétköznapi ellenállás formáinak logikáját, „egy-egy felháborodás morális grammatikáját”. Avagy, kicsit konkrétabban fogalmazva, azt kérdezik: Az igazságtalanság nyers tapasztalataiból hogyan jönnek létre ellenállások? Miként és milyen mértékben határozza meg egy-egy ilyen tapasztalat az ellenállás formáját? Hogyan igazolják megnyilvánulásaikat a cselekvők, és hogyan pozicionálják magukat az intézményekhez és az államhoz viszonyítva? Milyen erőforrásokat tudnak mobilizálni aktivitásukhoz egy velük szemben ellenséges környezetben? Vannak-e olyan ügyek, amelyek a helyi ellenállást globális kritikává tudják változtatni, és ha igen, akkor hogyan történik ez? Ajánlott olvasmányok: Replika 24–24. (A „Hétköznapi ellenállás” c. blokk, 69–158.o.) James C. Scott: Domination and the Arts of Resistance Replika 62. (A „Boltanski és a kritika szociológiája” c. blokk) Luc Boltanski: A kritikáról: Az emancipáció szociológiájának vázlata. (Könyvtárunkból kikölcsönözhető.) James C. Scott: Scott: Weapons of the Weak. (Online könyvtárunkból letölthető.)