Nincs munkám. Mármint állásom. Volt ilyen, pár évvel ezelőtt. Azóta szabadúszó újságíró vagyok. Utazom, riportokat, interjúkat készítek, beszélgetésen veszek részt, de többnyire írok. Mintapéldánya vagyok a jelenkori munkavilág gyermekeinek. Laptopról dolgozom, repülőn, kávézókban, szerte az országban és világon. Nincs munkáltatóm, aki fizetné az egészségügyi szolgáltatási és a nyugdíjjárulékomat, de főnököm sincs. Szabadidő? Nyaralás? Mi is az? Semmim sincs, ami egy megállapodott felnőttet jellemez: se munkahelyem, se családom, se ingó, se ingatlan vagyonom, csak én és a kutyám. Meg a munkám időben és térben szétszórva. Így kezdődik Sarah Jaffe Work Won’t Love You Back című könyve. Nem róla szól, és nem is csupán a tíz fejezetet adó tíz különböző esettanulmány nevesített szereplőiről, hanem azokról a milliókról, akik munkahelyzete hasonló az övékhez, akár teljes munkaidős állásuk van, akár nincs. Arról, hogy a munka világa mára gyökeresen megváltozott, és a kapitalizmus új szelleme, a szerelemmunka ethosza hatja át. Voltak, akik úgy látták, hogy a munka életben játszott központi szerepe előbb-utóbb megszűnik, mert egyre többen szorulnak ki az intézményes munka világából, s mert atipikus formáinak (részmunkaidős foglalkoztatás, távmunka, önfoglalkoztatás, bedolgozás, kölcsönmunka stb.) tipikussá válásával a munka egyre inkább csak az egyik tevékenység lesz a sok közül. De nem így történt. A Sarah Jaffe által sokszor föltett „Mit csinálnál az időddel, ha nem lenne munkád?” kérdésre adott válaszaikban az emberek előbb-utóbb mindig visszakanyarodtak a realitáshoz: a pénzhez, amiért is dolgozni kell. A munka számukra nem választás vagy döntés kérdése, hanem szükségszerűség, kényszer, a munka nélküli élet pedig nem reális lehetőség. Úgy tűnik, a munka ma sem más vagy több, mint a megélhetés biztosításának és a fogyasztás finanszírozásának eszköze, élet, az igazi, pedig továbbra is a munkán kívül, másutt zajlik. De az ilyen kérdésekre adott válaszokból már más rajzolódik ki: „Dolgoznál-e akkor is, ha nem kellene, ha nem lenne szükséged munkára-pénzre a megélhetéshez?” „Minimál- vagy alacsony bérért is végeznéd a munkád, ha azt hivatásodnak, hasznosnak, hozzád valónak, testre szabottnak tartod?” „Mi fontosabb neked: a fizetés, az előrejutás, a biztonság, vagy az, hogy a munka érdekes és értelmes legyen?”. Ezekre a kérdésekre adott válaszok azt mutatják: bár lehetetlennek tetszik, hogy munka nélkül megéljünk, a munka mégis több számunkra, mint a megélhetés forrása-eszköze, mint kényszerűség, szükségszerűség. Kétirányú folyamatnak lehetünk tanúi, amely a munkához való viszonyunk és a munkadók munkavállalókkal szembeni elvárásainak megváltozásáról szól. A munkaadóink elvárják tőlünk, hogy kreatívak, innovatívak, proaktívak legyünk, vonódjunk bele személyesen is a munkába, legyen az a sajátunk, olyan, amelyben fejlődhetünk, kibontakozhatunk, megvalósíthatjuk, megmutathatjuk önmagunkat, valóra válthatjuk álmainkat – még akkor is, ha rutinjellegű, monoton, fizikai tevékenységről van szó. Álláshirdetések és motivációs levelek ezrei-milliói üzenik és mutatják: akkor lehetsz nyertes, ha nem vagy nem annyira a pénz motivál, és ha nem csupán a szükséges végzettséged, képességeid meg készségeid vannak meg, hanem motivált is vagy arra, hogy a leendő munkádban mindent kihozz magadból. A munkavállalói igény, hogy munkánk örömöt, kielégülést, elismerést, büszkeséget adjon, olyan legyen, amit sajátunknak érzünk, amibe beleadhatjuk és amiben megmutathatjuk és megvalósíthatjuk magunkat, amit szívvel-lélekkel csinálunk – (relatíve) magas kereset mellett vagy azon túl, nem ritkán anélkül is. E kettő metszete a kapitalizmus új szelleme, mely Sarah Jaffe szerint nem más, mint a szerelemmunka ethosza. A helyzet paradox: miközben cikkek, tanulmányok és könyvek ezrei, de tapasztalataink is arról szólnak, hogy stresszesek, kiégettek, túlhajszoltak, alulfizetettek, kizsákmányoltak vagyunk, a munkától azt várjuk, hogy élvezetet, örömöt, kielégülést adjon, olyan legyen, amit mosollyal teli szájjal csinálunk és imádunk. Van, hogy nem ilyen, de – hallhatjuk mindenhonnan – találd meg és csináld azt, amit szeretni tudsz, amibe bele tudod adni magad, és akkor egy percig sem fogod úgy érezni, dolgozol; ha mégis, akkor az a te sarad, mert nem ott vagy, ahol lenned kellene, magatehetetlenséged, gyöngeséged, megalkuvásod miatt ott ragadtál. Hogyan is merészelnénk föltenni a kérdést: miért is dolgozunk kevésért vagy viszonylag kevésért oly sokat? Nem arról van szó, hogy vannak, akik dolgoznak, a szupergazdag kevesek meg nem. Ők is dolgoznak, és büszkén hirdetik is munkaimádatukat. Volt, amikor a munka a létfenntartáshoz, alapvető szükségletek kielégítéséhez kötődött, amiért is szükségszerűséget, külső kényszert és kényszernek való alávetettséget jelentett az emberek számára. Így természetes volt, hogy csak annyit dolgoztak, amennyi a létfenntartásukhoz, plusz a dologtalanok létfenntartásához szükséges. Merthogy voltak, akik mások munkájával – munkára kényszerítésével – biztosították létfenntartásukat, ezzel egyszersmind azt, hogy legyen szabad idejük. Például a „közös ügyek” megvitatására. A munka nélküli, dologtalan élet az uralkodó kevesek privilégiuma volt, a munkás-dolgos élet az alávetettek sorsa. Ezek az idők elmúltak. Ma nem a dologtalanság a státusjelző. Max Weber, idézi föl Sarah Jaffe, a protestáns etika és kapitalizmus szelleme közötti összefüggés kifejtésével egy döntő változást ír le, amely a munkához való viszonyban következik be: minden munka isten által ránk szabott kötelesség teljesítése isten legnagyobb dicsőségére. A munkavégzés (hivatásunk betöltése) nem garancia az üdvözülésre, de ha isten által ránk bízott javakat gyarapítjuk, az jele lehet az üdvösségre való kiválasztottságunknak. Döntő – a kapitalizmus lelkét jelentő – változás tehát az, hogy nem a létfenntartásért, megélhetésért dolgozunk, hanem a munkáért, mégpedig a ránk bízott javakat gyarapító munkáért – élünk. Nem azért dolgozunk, illetve kell dolgoznunk tehát éjt nappá téve, hogy kielégítsünk vágyainkat (egyre több jószágra vagy újabbnál újabb javakra tegyünk szert), hanem azért, hogy a javak, isten legnagyobb dicsőségére, javakat fialjanak; önmegtartóztatás ehhez nélkülözhetetlen. Evilági aszkézis és hivatás – ez Weber szerint a kapitalizmus szelleme. Miután a kapitalizmus győzött, szelleme, állította Weber, elillant belőle. Nem is volt már szükség rá, a piac (kényszerítő) logikája vett át szerepét. Ezzel szemben Sarah Jaffe – Luc Boltanski és Ève Chiapello nyomán – azt állítja: a szellem nem tűnt el a kapitalizmusból, csak más lett. Mert ma is szükség van arra, hogy rá lehessen bírni az embereket a kapitalizmusban való részvételre, arra, hogy többet s többet termeljenek, többet s többet dolgozzanak, vagyis hogy részt vegyenek felhalmozás-növekedés folyamatában, még ha nem is ők zsebelik be a profitot, és ehhez a piac logikája nem elég. A kapitalizmus új szelleme, állítja Sarah Jaffe, a szerelemmunka etikája. Az ideális munkás az, akit a szerelemmunka ethosza vezérel: aki munkáját, ha kell, éjt nappá téve, de mindig mosolyogva, jókedvvel, vidáman, elkötelezetten, magát s mindent beleadva végzi, adott esetben épp ezért, mint egy sorozatos monogámista, egyik állásról a másikra vált. Az ideális munkás az, aki munkájába „bele van esve”, annyira imádja, hogy örök visszatérését akarja. Nem az történt, hogy az emberek egy nap, ágyukból kikelve ráébredtek: mától kezdve a szerelemmunka etikája szerint kívánnak élni. Az új munkaetikát, állítja Sarah Jaffe, a globális kapitalizmus szülte, középpontjában azzal az üzenettel: szabadnak lenni és önmagunkat megvalósítani nem a munkán kívül, hanem a munka által és munkán keresztül lehet. Ajánlott olvasmányok: Kuczi Tibor: Munkásprés. A munka kikényszerítésének története az ipari forradalomtól napjainkig. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Török Emőke: Munka és társadalom. A munka jelentésváltozásai a bérmunkán innen és túl. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Replika 70-es (2010), „Sztahanov szórakozik” című tematikus száma. Ajánlott video: Sarah Jaffe előadása.