Globális demokratikus forradalom – az álomnak vége. A 2008–2009-es válsággal egy olyan korszak kezdődött, amelyet a kapitalizmus, a demokrácia és az európai integráció projektjének válsága jellemez. Nem csoda, hogy a „reakció forradalmának” új hulláma söpör végig a mai társadalmakban – állítja Ideological Storms: Intellectuals, Dictators, and the Totalitarian Temptation című, könyvtárunkból kikölcsönözhető, de online könyvtárunkból le is tölthető tanulmánykötet bevezetője. Ez az állítás, mögötte a liberális demokrácia iránti elkötelezettséggel, valamint az a Ralf Dahrendorf-i idézet jelöli ki könyvünk tanulmányainak nézőpontját, mely így szól: „ahol az értelmiségiek csöndben maradnak, annak a társadalomnak nincs jövője”. Sem a demokratikusnak, sem a nem demokratikusnak? – kérdezhetnénk. És amelyik társadalomban csak az értelmiségiek beszélnek, illetve csak beszélnek, annak van? Az értelmiségnek, minden bizonnyal, volt valamiféle kitüntetett szerepe (vezető-, útmutató-, megmondóember-szerepe), de ma „mit számít, ki beszél”? Nem veszítette-e el az értelmiség – jóllehet egyesek naivan-önhitten még ragaszkodnak hozzá – a megmondás és megkérdőjelezés privilégiumát? A huszadik és huszonegyedik század nem azzal a tanulsággal szolgál-e, hogy nem csak egy nézőpontból és nem csak egy irányba mutatóan lehet kérdésessé tenni, megváltoztatni, felforgatni a magától értetődőségeket és a fönnállót, hogy nyitott, mit lehet, mit szabad megkérdőjelezni, megváltoztatni, fölforgatni, aláásni? Ezek a kérdések kicsit túlmutatnak könyvünkön, de a tanulmányokból annyi azért kirajzolódik, hogy annak a nem demokratikus társadalmaknak nincs jövője, amelyikben az értelmiség hallgat; de annak a demokratikusnak sincs, amelyikben az értelmiség nem szelektíven hallgat, nem tanul meg jól nem kérdezni (mondván például: „csak a humanista etika által kontrolláltan válhat a modernitás dinamikus ereje valóban a jót szolgáló erővé”). Kötetünk eszmetörténeti (intellectual history, nem history of ideas) tanulmányokat tartalmaz, melyek a huszadik századi értelmiségiek ideológiai elkötelezettségét és korabeli diktátorokhoz/diktatúrákhoz való viszonyát veszi górcső alá. Fókusza nem szűkül Európára, igazából a huszadik századra sem, de nem a huszonegyedik századról szól a tanulmányok döntő többsége (19-ből 2 darab). Az előszót és az epilógust elolvasva mindazonáltal világos lesz, hogy az elmúlt két évtized tapasztalataiból fakad kötetünk szerzőinek nézőpontja: e felől és a ma számára veszik szemügyre az értelmiségiek viszonyulását a diktátorokhoz/diktatúrákhoz. A legutóbbi két évtized európai és nem európai politika történései – szól a diagnózis – romba döntik a demokrácia globális elterjedéséhez fűzött reményeket. Ennek ellenére vannak, akik még úgy hiszik, hogy a szabadság és az emberi jogok eszméje mindenkit magával ragad, bárhová elvihető, bárhol rendet szülhet. Ők még nem tanulták meg az utóbbi évtizedek leckéjét: a forradalmak – a demokratikusak is – mindig reakciót váltanak ki. Lásd például az Arab tavaszt és azt, ami utána jött. Következik-e ebből, hogy az ilyen demokratikus forradalmak nem érdemelték meg a Nyugat csodálatát és támogatását? Nem. Pontosabban: egyfelől joggal gondolhatjuk lehetetlennek, hogy az embereket ne mozgasson meg a szabadság és emberi jogok retorikája, másfelől viszont emlékeznünk kell, hogy ez a retorika nem mindig inspirál a szabadság gyakorlatára és az emberi jogok védelmére. Ha a huszadik századi történelem tanít nekünk valamit, akkor az éppen ez. A világ azon részein, ahol az autoritás és a legitimitás ma is tradicionális forrásokból, például vallásiakból táplálkozik, ott ezek fontos politikai szerepet fognak játszani, és kellene is játszaniuk, legalábbis rövid távon, máskülönben bármilyen rend futóhomokra épül. A nyugati demokráciák persze gondolhatják, hogy ők – például az arab világban – majd meghatározó (átalakító) szerepet játszhatnak, de ez tiszta fantazmagória vagy naivitás, melynek árát mások fizetik meg. Amit Nyugaton ma a demokraták tehetnek, az csupán ez: „remélik a legjobbakat, és fölkészülnek a legrosszabbra”. Az 1914 előtti optimista és liberális várakozásokat a fennálló rend megváltoztatására és totálisan integrált közösségek létrehozására irányuló radikális törekvések váltották föl, melyek az osztályharc vagy a fajok közötti harc cselekvésre késztető mítoszán alapultak. Ott munkált bennük az a politikai tapasztalat, mely szerint a háborút és a forradalmat eltéphetetlen kötelék fűzi össze, vagyis hogy egyik sem elképzelhető az erőszak birodalmán kívül. A forradalmakat – legyenek azok baloldaliak vagy jobboldaliak – katartikus eseménnyé idealizálták, egy új kezdetté, egy új (világ)rend nyitányává. Egy ilyen nyitány vagy kezdet pedig szorosan – úgy tűnik, elválaszthatatlanul – összefonódik az erőszakkal: „Káin megölte Ábelt, Romulus végzett Rémusszal […], nincs kezdet erőszak nélkül” (Hannah Arendt), nincs gyökeres változás, megújulás forradalmak-háborúk nélkül. A szélsőbalos és szélsőjobbos ideológiák jók voltak arra, hogy igazolják az erőszakot, szakralizálják azt, és szemétdombra valónak nyilvánítsanak minden más, velük szembenálló nézetet mint idejét múltat, elavultat, terméketlent, haszontalant, kártékonyt, hamist. Egy alapvető bináris logika működött bennük: a másik nem csupán kívülálló, idegen (outsider), hanem közellenség (enemy) is: olyan, aki aláássa azt a rendet, amelyben az utópia testet ölt, illetve hátráltatja, gátolja, ellehetetleníti létrehozását, egyszóval homokszemcse a fogaskerekek között, akadálya annak, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy azoknak lenniük kellene – ez kíméletlen ellencselekvést és kivételes megoldásokat követel. Egyetemes emancipációt vagy nemzeti feltámadást ígértek, ám ehelyett terrorba, az emberi jogok megsértésének feneketlen mélységébe torkolltak; a felszabadulás vagy az újjászületés mozgalmaiként kezdődtek, és a társadalommérnökség állami programjává váltak. Ez leírható úgy, mint a modernség (következetes) végigvitele, amennyiben „a létezés akkor modern, ha mérnöki szellemű társadalomépítés alakítja ki és tartja fönn […], ha erős, találékony és szuverén ágensek vezetik és igazgatják”, akik „akkor szuverének, ha maguknak vindikálják és megvédik […] a jogot ahhoz, hogy meghatározzák, mi a rend, következésképp elkülönítsék a káoszt” (Zygmunt Bauman). A modernség és annak végigvitele tehát előföltételezi, hogy a rend nem természetes, és azt, hogy az emberi természet sem természetes, hanem esetleges emberi alkotás, következésképp átalakítható, formálható, megváltoztatható a „szent” cél érdekében vagy „a tökéletes” modellnek megfelelően. Az ilyen radikálisan utilitarista és transzformatív politika a mérnöki társadalom- és emberépítő államban öltött testet, amely az egyének élete és halála feletti rendelkezés jogával bír, és mint a morál szuverén teremtőjét nem korlátozza semmiféle morál. Nem kevés értelmiségi volt beszédes cselekedeteivel vagy cselekevő beszédeivel aktív szereplője a huszadik századi történelem drámáinak, tragédiáinak – döntéshozókként vagy legitimátorként, áldozatoként vagy hitehagyottként, bámészkodó nézőkként (bystander) vagy kritikusként. Hogyan viszonyultak hát egyes értelmiségiek egyes diktátorokhoz? Milyen szerepet játszott egyik vagy másik a diktatórikus rezsimek és vezetőik hatalmának megszerzésében és megtartásában, valamint legitimálásában? Az értelmiségi befolyásgyakorlás, támogatás, hatalomszolgálat intézményesülésének különféle formái miként hatottak a diktatúrák arculatára? Ilyen kérdésekre keresnek választ kötetünk tanulmányai, melynek középpontjában végső soron nem más, mint az ideológiai (vak)buzgóság és a diktatúrai/diktátori hübrisz közötti összefüggés áll. Az az összefüggés, amely a múlt század egyik meghatározó vonásának, az extrémizmusnak volt az előidézője. A fasizmus, kommunizmus vagy más gyökeres változást/megújulást hirdető mozgalom hanyatlása ellenére az emberiség utópikus erőforrásai nem merültek ki teljesen. A múlttá lettnek vélt vagy szemétdombra valónak tartott ideológiák újra megjelentek, megújulva, fölújítva, új arculatot öltve. A jövő (Kommunista Kiáltvány által megidézett) kísértetének helyébe a múlt régi-új kísértetei lépnek, melyeket – kötetünk bevezetője szerint – azok a politikai aktorok idéznek meg, akik nem képesek a demokratikus projekt nehézségeit és a posztmodern kor kihívásait elfogadni. A radikalizmus és extrémizmus új formái forrnak a 2008-as válság következményeként, ismét hübriszre, új „őrültségekre” tüzelve az embereket. Ennyire egyszerű lenne a magyarázat? Az új kísértetek tényleg csak a régiek lennének új köntösben? A válaszhoz kötetünk döntően a huszadik századra koncentráló tanulmányai legfeljebb csak félig-meddig tudnak támpontot adni. Ez tehát nem felróható hiányosság. Az viszont már igen, hogy a kötetünk eszmetörténet-íróinak „kutya kötelessége” lenne tisztázni, hogy milyen megközelítéssel és módszerrel dolgoznak. Ha egy (eszmetörténeti) doktori disszertáció, de még egy (eszmetörténeti) szakdolgozat szerzőjétől is teljes joggal elvárják, hogy adjon számot, milyen megközelítést és módszert követ, miért érzik magukat kötetünk szerkesztői/szerzői (többségük professzor) felmentve ez alól? Ajánlott olvasmányok: Lilla, Mark: A zabolátlan értelem. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Hollander, Paul: From Benito Mussolini to Hugo Chavez. Intellectuals and a Century of Political Hero Worship. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Fleck, Christian – Hess, Andreas – Lyon, E. Stina (szerk.): Intellectuals and their Publics. Perspectives from the Social Sciences. (Online Könyvtárunkból letölthető.)