Zsidó politikai teológia – nem csak a politikai teológia vagy a zsidó eszmetörténet iránt érdeklődőknek; mert tétjei túlmutatnak mindkettőn: demokráciaelméletiek. Miguel Vatter Living Law: Jewish Political Theology from Hermann Cohen to Hannah Arendt című 2021-es könyvét ajánljuk. Claude Lefort francia politikafilozófus kitartóan ragaszkodott ahhoz, hogy a demokráciát és anarchiát elválaszthatatlan és bensőséges kapcsolat fűzi egymáshoz. A demokráciát szerinte az definiálja – és ebben rejlik forradalmi újdonsága –, hogy a hatalom, avagy a szuverenitás helye üres. Míg a monarchiában a hatalom az uralkodó személyében öltött testet, demokráciában senki sem testesíti meg azt; a hatalom intézményesített konfliktus és rivalizálás tárgya, csakúgy, mint minden, ami a hatalom tárgya. Ennek feltétele azonban az, hogy az ezt lehetővé tevő és biztosító keret rögzített, szilárd, a szereplők által elismert-elfogadott legyen. Demokráciában a jog szolgál ilyen kerettel, vagyis egy olyan normatív renddel, amely külsődleges a hatalomhoz és hatalomért folyó versengéshez képest. A demokrácia természete ennélfogva paradox. Egyfelől anarchikus, abban az értelemben, hogy hiányzik az a végső alap (a dolgok természetes rendje vagy természetfeletti elv), amelyre hivatkozva a hatalom/törvény és a társadalom kormányzókra és kormányozottakra való fölosztása levezethető és igazolható lenne, vagyis nincs olyan hatalom/törvény és fölosztás, amely természetes, megkérdőjelezhetetlen, fölülírhatatlan volna. Másfelől viszont a demokrácia a hatalomhoz képest transzcendens, megkérdőjelezhetetlen, fölülírhatatlan jogi princípiumokat követel, a legitim kormányzat és kormányzati hatalomért folyó legitim versengés elfogadásával-elismerésével együtt. A demokrácia e benső, lényegi paradoxonát tömören az „anarchia princípiuma” (Reiner Schürmann), avagy az anarchia archéja formulával adhatjuk vissza. Miguel Vatter könyvében azt szeretné megmutatni, hogy a 20. századi zsidó politikai teológiát olvashatjuk úgy, mint az anarchia princípiumára irányló vizsgálódást. Ennek kiindulópontja az, hogy az anarchia és az arché (princípium) hagyományos oppozícióját elfogadva (az anarchia kizárja az archét) nem tudjuk megragadni a demokrácia természetét; ehhez ki kell tartanunk mind a princípium (arché), mind az anarchia normatív követelménye mellett. Az anarchia princípiumára, avagy az anarchia archéjára irányuló zsidó politikai teológiai vizsgálódás tétjei tehát demokráciaelméletiek, Miguel Vatter erről szóló könyve nem csak a zsidó eszmetörténet vagy a politikai teológia iránt érdeklődőknek íródott. Mármost egyáltalán nem evidens zsidó politikai teológiáról beszélni. Nem nyilvánvaló, hogy van ilyen, és nem magától értetődő, hogy mit is jelent a politikai teológia. Hogy egy 20. századi, Hermann Cohen, Franz Rosenzweig, Gershom Scholem, Leo Strauss és Hannah Arendt neve által fémjelzett diskurzust Vatter zsidó politikai teológiának nevez, azzal egyrészt azt mondja: van egy nem esetleges, benső kapcsolat e diskurzus és Carl Schmitt politikai teológiája között – mind témáját, mind módszerét tekintve. Vagyis ha Vatter politikai teológiáról beszél, akkor szigorúan Carl Schmitt-i értelemben teszi azt. Ez a politikai teológia nem a teológiából indul ki: nem a teológia (teológiai tételek) – explicit vagy implicit – politikai tartalmát fejti ki vagy a teológia (teológiai tételek) politikai implikációit bontja ki, vagyis nem teológiai politika; de nem is a politikából indul ki: nem a politika valamiféle teológiai vagy teológiát érintő megnyilvánulásairól szól. Hanem a teológiai és politikai fogalmak viszonyára fókuszál, azt állítva, hogy „strukturális analógia” áll fönn közöttük. Ez – mármint az analógia – nem zárja ki a politika és teológia adok-kapok kapcsolatát, hogy teológiai fogalmak politikaivá, politikai fogalmak teológiaivá válnak, de Schmittnél a kapcsolat egyirányú („A modern államelmélet minden jellemző fogalma szekularizált teológiai fogalom.”) A schmitt-i politikai teológiájának középpontjában a szuverenitás fogalma, azon belül isten* és a világi szuverenitás közötti strukturális analógiák állnak. Vatter könyvben amellett érvel, hogy a zsidó politikai teológia schmitti értelemben vett politikai teológia, ám egyszersmind olyan, amely egy alternatív koncepciót kínál a szuverenitás schmitti politikai teológiában adott értelmezéséhez képest. Például: míg a schmitti, akárcsak a keresztény politikai teológia, a legális autoritás és kormányzati/állami hatalom egyesítésére hajlik, a zsidó politikai teológia ezek szétválasztására; ennek kulcsa az élő-eleven legalitás, ami az emberek konstituáló-instituáló és destituáló hatalmának forrása. A zsidó politikai teológia, szól Vatter tézise, az isteni szuverenitást és törvényt a természettörvény filozófiai eszméjével ötvözte össze. Ez azt a meggyőződést fejezi ki, hogy össze lehet kapcsolni egymással az isten által az embereknek adott törvény iránti hűség, az „élő törvény” zsidó és a törvény mint „valamennyi halandó és halhatatlan királya” görög filozófiai eszméjét. Az összekapcsolás eredménye pedig ez: az isteni törvényen mint természettörvényen és az ahhoz való hűségen alapuló joguralom olyan hatalom által konstituált és legitimált, mely külsődleges az állami és a kormányzati hatalomhoz képest. Ha tehát a Hermann Cohen, Franz Rosenzweig, Gershom Scholem, Leo Strauss és Hannah Arendt neve által fémjelzett diskurzust Vatter zsidó politikai teológiának nevezi, akkor ezzel másrészt azt mondja, hogy ez a diskurzus a zsidó hagyományhoz kötődik, ahhoz, amelyik szerint a Tóra a magasabb rendű példája annak, amit az ókori görög filozófiában törvénynek/természettörvénynek neveznek. Ennek megfelelően zsidó politikai teológiáról szóló könyve két regiszteren fut. Az egyik regiszteren Vatter a zsidó politikai teológia genealógiáját írja a nyugati hagyomány kontextusában, azt állítva, hogy a zsidó politikai teológia gyökerei Alexandriai Philónhoz nyúlnak vissza, és amellett érvelve, hogy az ő recepciója döntő forrásául szolgált a zsidó politikai teológia 20. századi, Herman Cohennel kezdődő reneszánsza számára. Vatter genealógiai tézise tehát az, hogy a zsidó politikai teológia gyökere a hellenisztikus kori filozófus, Alexandriai Philón, aki a politika platóni koncepcióját és a Pentateuchust, a Tórát (Mózes öt könyve) a természettörvény egy új doktrínájává gyúrta össze. A másik regiszteren Vatter könyvében hidat ver a 20. századi zsidó politikai teológia és demokráciaelmélet közé. Hipotézise, amit természetesen megpróbál igazolni, az, hogy az általa tárgyalt szerzők az isteni szuverenitás és a demokrácia összetett viszonyát boncolgatják, és mindegyikőjük párba állítható a kortárs demokrácia egy-egy jellemző fogalmával. Éspedig ekképpen: Hermann Cohen – szociális/szocialista demokrácia, Franz Rosenzweig – globális konstitucionalizmus, Gershom Scholem – karizmatikus autoritás, Leo Strauss – legalitás, Hannah Arendt – föderalizmus. Martin Buber, kit Vatter könyvében többször is megidéz, a Königtum des Gottes című, 1935-ben megjelent könyvében a teokrácia anarchikus szelleméről beszél. Amellett érvel, hogy a sinai-hegyi megnyilatkozásában magát az izraeliták királyaként prezentáló isten kinyilatkoztatta azt az elvet, miszerint egyetlen ember sem lehet szuverén az izraeliták felett. Ezzel Buber, mondja Vatter, a teokrácia republikánus és anarchista interpretációját adja. Republikánust, mert a teokrácia, melynek központi eleme a magasabb rendű törvény iránti hűség, megfosztja az emberi szuverenitást a modernitásban neki tulajdonított központi helyétől; és anarchikust, mert az isteni törvény azzal a messianisztikus céllal átitatott, hogy egyszer vége lesz az emberek közötti uralmi viszonyoknak. Vatter könyvében azt szeretné megmutatni, hogy a 20. századi zsidó politikai teológia a Martin Buber-ihez hasonló, egyszerre republikánus és anarchikus politikai teológia. Liberális-demokratikus nézőpontból természetesen bármilyen teokrácia veszélyt, fenyegetést jelent a demokráciára. A 20. századi zsidó politikai teológia teokráciáról kialakított elképzelései azonban más irányba mutatnak. Hogy a szuverén hatalom helye üres (bibliai képpel élve: üres a trón), amit Claude Lefort és nyomában sokan mások a demokrácia alapvető és meghatározó vonásának tartanak, a 20. századi zsidó politikai teológia ama messianisztikus eszme analógiájára fejtette ki, mely szerint isten az ő földi királyságát emancipatorikus, egalitárius és kozmopolita formában valósítja meg. Továbbá a zsidó politikai teológia prófétai és messianisztikus tanításokat és motívumokat használ arra, hogy kidolgozza a demokratikus-forradalmi hatalomgyakorlás karizmatikusként való (újra)értelmezését és a demokratikus legitimáció magasabb törvényen vagy természetjogon alapuló konstitucionalista eszméjét. A 20. századi zsidó politikai teológiai diskurzus elemzésével Vatter legfőbb célja az, körbetapogassa az anarchizmus és a legalizmus e paradox ötvözetét. Legfőbb tézise pedig ez: a zsidó politikai teológia középpontjában a jog/törvény uralma (joguralom) és az anarchikus demokrácia paradox egysége áll. * Az „isten”-t kisbetűvel írni nem provokáció vagy blaszfémia, hanem azt fejezi ki, hogy a zsidó és keresztény biblikus hagyomány szerint istennek nem neve az, hogy „isten”, vagyis az „isten” nem tulajdonnév, hanem köznév, következésképp kisbetűvel írandó. Ajánlott olvasmányok: Agamben, Giorgio: The Kingdom and the Glory. For a Theological Genealogy of Economy and Government. (Online könyvtárunkból letölthető.) Agamben, Giorgio: A hatalom és a dicsőség. Geréby György: Isten és birodalom. Politikai teológia. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Nyirkos Tamás: Politikai teológiák. A demokráciától az ökológiáig. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)