Az információ hasznáról és káráról az élet szempontjából – erről szól Cass R. Sunstein Too Much Information: Understanding What You Don’t Want to Know című könyve. Amellett érvel, hogy a túl sok és a túl kevés információ egyaránt káros. Nem a cselekvőképesség gyarapítása vagy elősegítése, hanem jólétünk szempontjából. Az információ haszna és kára az élet szempontjából annyit tesz tehát: az információ értéke az élet habos oldalának szempontjából. Sunstein elődleges kérdése egyszerű: mikor követelheti meg a kormányzat cégektől, vállalatoktól, kórházaktól és másoktól, hogy közöljenek információkat? Válasza ugyancsak egyszerű: akkor, ha az információ jelentős mértékben jobbá teheti az emberek életét, ha birtokában például jobb döntést hozhatnak az emberek egészségüket, pénzügyeiket vagy időfelhasználásukat illetően. Az információ tehát úgy teheti jobbá az emberek életét, hogy tág értelemben véve boldogabbá teszi őket. Számos információ azonban sehogyan sem teszi jobbá az emberek életét, nem teszi őket boldogabbá. Van, hogy az információ haszontalan, van, hogy rossz döntésekhez vezet, van, hogy elszomorít, kétségbe ejt, kilátástalanságba kerget. Éppen ezért szükséges rákérdezni az információ értékére jólétünk vagy boldogságunk szempontjából, nélkülözhetetlen rákérdezni hatására az emberi életre. Sokan viszont másképp gondolkodnak az információról. Egyesek az ismerethez, tudáshoz való jog elsődlegességét hangsúlyozzák, függetlenül attól, hogy az emberek élnek-e, kezdenek-e e jogukkal bármit is. Mások a személyes autonómiáét, azt állítva, hogy az információ szabadabbá tesz, még ha életünket nem is teszi jobbá, nem is tesz minket boldoggá. Sunstein elutasítja az ismerethez, tudáshoz való jog elsődlegességét, és amellett érvel, hogy sokkal kevésbé hasznos a személyes autonómiát középpontba állítani, mint az emberi jólétet, valamint azt, hogy az információ miként s mivel járul ehhez hozzá, segíti elő azt. Kiváltképp a kormányzatok arról szóló döntései esetében van ez így, hogy cégeknek, vállalatoknak, kórházaknak és másoknak közölniük kell bizonyos információkat. Sunstein elsődleges kérdése, még egyszer, az, hogy mikor kell(ene) egy kormányzatnak megkövetelnie, hogy az emberekkel információkat közöljenek? E kérdés arra vonatkozik, hogy eladóknak-kereskedőknek mit (milyen információkat) kell(ene) közölniük a vásárlókkal, munkadóknak a munkavállalókkal, iskoláknak a tanulókkal, cégeknek a befektetőkkel, orvosoknak a betegekkel stb. Mármost hogy választ adhassunk erre a kérdésre, Sunstein úgy látja, szükséges föltenni egy ennél alapvetőbb kérdést. Azt, hogy az embereknek mit és mennyit kell akarniuk tudni, és hogy a tudni akarásukkal meg a tudni nem akarásukkal komoly hibákat követhetnek-e el, kárt okozhatnak-e maguknak. Az első fejezetben azt járja körbe, hogy miért akarhatnak az emberek tudni, miért lehetnek közömbösek, és miért nem akarhatnak tudni. Hogy tudni akarnak, annak Sunstein szerint általában két oka van. Az egyik az, hogy az információ pozitív érzéseket (öröm, élvezet, meglepetés, ámulat, megkönnyebbülés) vált ki. A másik oka az, hogy az információ lehetővé teszi, hogy azt tegyük, amit tenni akarunk, oda menjünk, ahová menni akarunk, azt válasszuk, amit választani akarunk, elkerüljük azt, amit el akarunk kerülni. Annak, hogy az emberek nem akarnak tudni, Sunstein szerint ugyancsak két oka van. Az egyik az, hogy az információ negatív érzéseket vált ki (lehangol, nyomaszt, kétségbe ejt, aggaszt, elcsüggeszt, frusztrál, szomorúságot, fájdalmat okoz, reménytelenségbe taszít, dühöt vált ki). Nem akarjuk tudni például, mikor hal meg házastársunk, vagy hogy tüdőrákosok vagyunk-e. A másik oka az, hogy nem akarunk olyasmit tenni, amit az információ birtokában megtennénk. Jobb nem tudni például a cég HR-eseként a meghirdetett állásainkra pályázók életkorát, hogy még önkéntelenül se különböztessük meg hátrányosan az ötven év felettieket. Van tehát az információnak, vonja le a következtetést Sunstein, hedonikus és instrumentális értéke. A hedonikus nem egyszerűen a gyönyörre utal, hanem a pozitív érzésekre, vagyis az információ hedonikus értéke abban rejlik, hogy a jó, érdemes, értelmes élni érzését teremti meg. Az információ instrumentális értéke pedig abban rejlik, hogy birtokában olyasmit tudunk megtenni, amit nélküle nem tudnánk megtenni. Például ha nem tudnánk, hogy rosszindulatú elváltozás van a tüdőnkben, nem tehetnénk meg azt, amit ezen információ birtokában megtehetünk a biztos halál elkerülése érdekében. Mármost egy-egy információnak lehet egyszerre instrumentális és hedonikus értéke, lehet, hogy az előbbi pozitív, az utóbbi negatív, vagy fordítva, lehet, hogy mindkettő pozitív vagy negatív. A lényeg azonban az, hogy az információ értékét, legyen szó akár az instrumentálisról, akár a hedonikusról, végül is az adja, hogy jobb, gazdagabb, teljesebb életet tesz lehetővé; ha nem, akkor az az információ értéktelen, lényegtelen, haszontalan. Innen nézve nyer értelmet Sunstein állítása: a túl sok és a túl kevés információ egyaránt káros az élet, nevezetesen a jólét szempontjából. No de gyakran nem megszerezzük az információt, hanem arcunkba tolják, vagyis akár akarjuk, akár nem, akár tetszik, akár nem, megkapjuk. Máskor meg nem közlik velünk, eltitkolják előlünk, azaz hiába akarjuk vagy akarhatnánk megkapni, nem kapjuk meg. Éppen ezért kulcskérdés, mégpedig jólétünk szempontjából, hogy mikor követelheti meg a kormányzat cégektől, vállalatoktól, kórházaktól és másoktól, hogy bizonyos információkat közöljenek. A második, harmadik, negyedik és ötödik fejezetben Sunstein a közlési kötelezettség kérdését állítja középpontba, abból a szempontból, hogy az információ közlése növeli-e az emberek jólétet. Egyrészt azt kérdezi: mit tudnak kezdeni, csinálni az emberek a velük közölt információval? – Gyakran semmit. Mert lehet, hogy az információ sehogyan sem kapcsolódik ahhoz, ami az embereknek fontos, lényeges, életbevágó. Vagy lehet, hogy túl zavaros és terjedelmes, úgyhogy inkább hagyják a fenébe. Valóban, számos információ lényegileg haszontalan, csak költsége van, haszna semmi. Sunstein másrészt azt kérdezi: hogyan vált ki az információ érzelmeket-érzéseket? Ennek tárgyalása során többek között arra jut: hogy az emberek információk megszerzésére vagy elkerülésére törekednek, az gyakran attól függ, miként vélekednek arról, hogy az információ inkább boldoggá vagy inkább szomorúvá teszi-e őket. Ez, véli Sunstein, teljes mértékben érthető, elfogadható. Hiszen az emberek élvezni akarják az életüket, következésképp elkerülni mindazt, ami akadályozza, aláássa az erre való törekvésüket. De nem csak ez számít. Az életünknek ugyanis jónak is kell lennie, nem csak élvezetesnek. Az információk pedig jobbá, értelmesebbé, teljesebbé, tartalmasabbá tehetik életünket, még ha adott esetben élvezetesebbé nem is. Mindazonáltal Sunstein az információ befogadásának érzelmi oldalát emeli ki, nem azért, mintha ez lenne a leglényegesebb, hanem mert gyakran figyelmen kívül hagyják az információközlésre kötelezők és az információközlők. Innen nézve nem nehéz arra a következtetésre jutnunk, hogy a közlés bizonyos formái hasznosabbak és hatásosabbak. Sunstein azonban könyvének szóban forgó fejezeteiben nem gyakorlati útmutatót ad, hanem inkább kritériumokat a hasznos-hatásos információközlésre vonatkozóan. A hetedik fejezet a túl sok / túl kevés információ problémáját más szemszögből veszi szemügyre. A kérdés, amit itt Sunstein körbejár, az, hogy mit akarnak tudni a kormányzatok. Jó okkal vagy rossz szándékkal ugyanis arra kérik vagy kötelezik az embereket a kormányzatok, hogy erről meg arról meg amarról adjanak nekik információkat, az átadott információ pedig egyre csak gyülemlik, halmozódik. Ennek meglehetősen nagyok a költségei, beleértve a gazdasági és pszichológiai költségeket is, például az időráfordítást éppúgy, mint a frusztrációt vagy a megalázottság érzését, amiért is a kormányzatnak sürgősen kevesebbet kell tudnia akarni, és redukálnia kell az információhalmot. Információ – annak közlése vagy nem közlése mértékre – hatóerős eszköz, bizonyos szempontból a leghatásosabb, leghatóerősebb. Sok esetben helyesen teszi egy kormányzat, hogy közöl vagy közlésre kötelez. Jobban járunk például, ha a cigarettásdobozokon is figyelmeztetnek minket a dohányzás káros hatásaira, vagy ha a felhívják a figyelmünket a szedett orvosság lehetséges mellékhatásaira meg a túladagolásával járó veszélyekre. Máskor viszont a kevesebb több. Amire mindenekelőtt szükségünk van, az az, hogy világosan lássuk, ténylegesen mit csinál velünk (életünkkel) az információ. Ha erre a kérdésre, valamint arra fókuszálunk, hogyan adhatunk választ erre a kérdésre, akkor, véli Sunstein, képesek leszünk életünket boldogabbá, szabadabbá, hosszabbá, teljesebbé és jobbá tenni. A Too Much Information kérdésfelvetése érdekes, elgondolkodtató, de Friedrich Nietzsche után nem igazán eredeti. Ezzel természetesen nincs semmi probléma, kivált, hogy Sunstein ezzel nem bevett módon (az információhoz való jog vagy a személyes autonómia felől) teszi vizsgálódás tárgyává az információt. Megállapításai viszont általában közhelyesek vagy nem túl magvasak. Díjazhatjuk, ahogyan Sunstein eljut ezekhez, de ettől még a nem túl magvas vagy közhelyes megállapítások nem túl magvas vagy közhelyes megállapítások maradnak. Mi mást mondhatnánk, ha valaki a közösségi médiáról például annyit tud mondani, mint Sunstein a hatodik fejezetben. Kérdése, hogy a közösségi média, mely rengeteg információt zúdít használóira, jobbá vagy rosszabbá teszi-e az emberek életét. Egyfelől, mondja Sunstein, tény, hogy boldogabbak lesznek, ha abbahagyják használatát, másfelől viszont nagy árat fizetnek ezzel, mert olyan információktól fosztják meg magukat, melyekre tényleg szükségük lenne, még ha azok boldogtalanná is teszik őket; van, amit tudnunk kell, akarnunk kell(ene) tudni, jóllehet nem tesz minket boldoggá. Ámde azok, akik folyamatosan használják a közösségi médiát, óriási hibát követnek el. Függőkké válhatnak. Talán nem tudják vagy akarják tudni, hogy a közösségi média milyen káros hatással van életükre. Stb. Nem igazságtartalma problémás ezeknek a megállapításoknak, bár minden bizonnyal vannak köztük vitathatók is, hanem az, hogy ezek nem csupán nem túl magvasak, hanem bizony közhelyek – azok voltak már 2020-ban is. Így hát egyvalamit biztos tanulhatunk Sunsteintől. Mégpedig azt, hogy hogyan termelhetjük újra közhelyeinket. Aki elolvassa a Too Much Informationt, az erről szerezhet gondolkodói tapasztalatokat. Ajánlott olvasmányok: Kennerly Michele – Frederick, Samuel – Abel, Jonathan E. (szerk.): Information. Keywords. (Online könyvtárunkból letölthető.) Miller, Vincent: Understanding Digital Culture. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Dolata, Ulrich – Schrape, Jan-Felix (szerk.): Internet, Big Data und digitale Plattformen. Politische Ökonomie – Kommunikation – Regulierung. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.) Chayko, Mary: Superconnected. The Internet, Digital Media, and Techno-Social Life. (Könyvtárunkból kölcsönözhető.)